Irodalmi Szemle, 2004

2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)

A mester elmegy

itt, ezen a helyen. Judit bólintott és áhítatosan nézett egy nagyot. Honnan tudja? Érzem. Juditnak megcsillant a szeme, de Illés mester nem vette észre, s maga Judit sem tudatosította. Egy ősi ösztön villanása volt, egy sejtelmes biztonság tudat alatti fölismerése. A cserzett bőr kellemes illatot árasztott a műhelyben, Judit szinte elkábult. Még elbeszélgettek egy kissé, majd elbocsátotta a lányt Illés mester, neki még dolga van. Azonnal munkához látott, szinte fölvillanyozódott. Minden mást félretett, nekilátott, most csak Judit cipőjével foglalkozott. Valóban elhordott ócskaság volt már, a bőr kitágult, elvesztette rugalmasságát, szükséges feszességét, meg csámpás is volt már, hiába, mert elfelejtették időben megsarkalni, ezért vesztette formáját, amint ez a láb méreteit a cipővel összevetve hamarosan kiderült. Egyszerűbb lesz egészen újat csinálni, döntötte el. Három hétig vacakolt, míg sikerült a szükséges arányokat kialakítania. Amikor hanyagul odavetette, most már jöhetsz, kedvesem, megpróbáljuk, mi sikerült, észrevette, hogy a lány tűzbe jött, alig észrevehetően elpirult és szigorú arcán halvány mosoly jelent meg. Ettől Illés mesternek is fölgyorsult a pulzusa, s ezt azzal magyarázta, bizonyára lámpaláza van, hiszen régen volt már, amikor utoljára másnak cipőt készített. Izgult is egy csöppet, mert azért nem volt igazán megelégedve alkotásával, hiába, no, a gyári gépekkel sokkal egyenletesebben lehet dolgozni, de ennek szíve van. Viszont amit varrtam, az meg van varrva, amit ragasztottam, az biztosan tart, vigasztalódott, és hazafelé menet váratlan elhatározással virágot vett, majd beteszi fakó műhelyébe, hadd legyen vidámabb.

Az öreg mester száján egy jajszó csúszott ki, és a család máris odarohant. Mi fáj, segíthetek? Nem, nem, csak leesik a váza. Nem esik le, nem kell félned. De azt álmodtam, hogy leesik, kuncogott az öreg. O, hát megint virágokkal álmodtál? De jó neked! Az ám, ismerte el Illés mester, jó dolgom van. Nem kéne, jó volna megborotválkozni? Dehogy nem, mondta. Judit néni, már intézkedtem mindent előkészítettem, jöhet a borbély, mosolygott. Borbély, hm, motyogta Illés mester, és majdnem legyintett is hozzá, de mindez nagyon kifárasztotta, s lehunyta a szemét. Réges-régen, még gyermekkorában az utca végén volt a borbélyüzlet, aranyozott pléhtányér lógott a bejárat fölött. Az öreg Tibor bácsi görnyedt háttal topogott a kuncsaft körül, szertartásosan csattogtatta ollóját, tessék, kérem szépen, mi tetszik, kérem szépen. Most is ő lépett a szobába, belépett a borbély és körülményesen hajlongva a mester elé járult. Nagy megtiszteltetés számomra, mondta megilletődöt- ten, máris intézkedek. Ez a karosszék talán megfelel, igen, azonnal. Táskájából előszedett egy összerakható asztalkát, fölállította, majd szertartásosan fehér térítőt tett rá, előkészítette kellékeit. Sürgött-forgott, látszatra céltalanul futkosott a szobában, csak később derült ki, hogy a megfelelő helyet keresi. Miután így elvégezte a terepszemlét, zsebébe nyúlt, és előkotorászott egy kis csengőt. Óvatosan megfogta mutató- és hüvelykujjával, majd megrázta. Fehér köpenyes inasai benyitottak és kérdő tekintetet vetettek rá. A borbély az öreg mester felé fordult és meghajolt. Az inasok értették, mi a teendőjük. Lágyan megemelték a cipészmestert, szinte hozzá sem értek, az öreg úgy érezte, lebeg, száll a karosszék felé, mintha angyalok