Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)
Aich Péter vinnék. A borbély körülrakta az öreg mester fejét kendőkkel, s állát úgy helyezte, hogy az ablak felé nézzen. Mint kocsis a bakon, lágy, rugalmas szekéren, peckesen, orrom az ég felé, mosolygott magában az öreg. Az egyik inas a szappant keverte, a másik a borotvát élesítette. A mennyezeten apró szikrák csillogtak, nyilván porszemek a napfényben, gondolta az öreg Illés mester. Vagy talán mégsem? Apró szögek, amilyenek a talpaláshoz kellenek. Nem ilyenekből csináltam a szögvirágot annakidején? De ez a virág nem a falon lóg. A sarokban szomorkodik, üres vázában, ó, a fene egye meg, ejnye, ejnye, elfelejtettem vizet önteni nekik. Miért nem adtam Juditnak? Vigye inkább el, mondta, itt túl sötét van. Mi végett hozta ide, kérdezte Judit ártatlanul. Nem is tudom, hogyan került ide, lódított zavartan Illés mester. Á nem, ez túl átlátszó, ezt nem mondhatom, de hiába törte a fejét, jobb nem jutott az eszébe. Csakhogy Judit nem vette észre a virágot a műhely sarkában, legalábbis semmijeiét nem adta, így aztán ott maradt a porosodó vázában, talán még most is ott van. Nem kéne vizet adni nekik?, kérdezte tétován Illés mester. Minden rendben van, mondta Judit, már megborotváltunk. Illés mester lassan arcához emelte kezét. Mintha elégedett mosoly jelent volna meg a szemében, de ebben nem voltak biztosak, mert közben Illés mester lehunyta a szemét és fáradtan újra elszunnyadt. A hegyekben remek idő volt, sütött a nap, villogott az ég kékje, csak itt-ott egy gomolyfelhő. Fölmehetnénk, javasolta Judit, biztosan szép a kilátás. Illés mester kissé ódzkodott az egésztől, ő úgy szokta meg, hogy a talpak alá nézzen, nem a távolba, máris akaratlanul fogalmazta magában a kifogást, hogy talán mégis jobb volna más, amikor megszólalt a gyerek. Villamossal megyünk, örvendezett sugárzó szemmel, mert a felvonó gondoláját annak nézte. Illés mester elmosolyodott, hát jó, fölmegyünk a villamossal. Kissé tériszonya volt, de végül megérte, olyan tiszta volt a levegő, akár Illés mester lelke. Ritka dologjegyezte meg valaki, hogy a túlsó hegyláncot látni. Nyilván egyre ritkább, gondolta Illés mester, hiszen a levegő csak koszosabb lesz. Ahol különben a láthatár alján az ég a párákkal egybeolvad, világosan kivehetők voltak a csúcsok szürkés körvonalai, mintha délibáb lebegne a messzeségben. Illés mester a gyerek orra elé tette a távcsövet. Látod, most ide jöttek a hegyek?! Eléred? A gyerek kinyújtotta karját. Nevettek. Fogd meg, biztatta fiát, fogd meg és tedd el a lelked mélyére. Rosszul látok, panaszkodott a mester, amikor az orvosságot adták neki. Nem kell látnod semmit, csak nyeld le. Vagy hozzak szemüveget? De az öreg csak legyintett. Kell a fenének. Mindenki azt hiszi, csak az orra elé kell látnia, mert távolba tekinteni már elfelejtettek. Pedig ott távol elindult már valami. A Göncölszekér volna? Fáklyákkal rakták meg és jön, jön, igen, már jön. Az orvosság, figyelmeztette Judit. Ó, hát persze, persze, lenyeli ezt anélkül is, hogy a lábujjhegyére lásson. Hát ez meg hogy sikerült, lábujjhegyen jársz? Igen, így, kuncogott a gyerek és mutatta, hogyan, amin nagyot mulattak, mert a cipő orra nem attól, hanem a focizástól kopott el. Nem lehet spiccel rúgni, tréfálkozott Illés mester. Tudsz focizni,
