Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)
Aich Péter van a fej. A kiegyensúlyozottság. A lélek. A szellő békéje. A többi részletkérdés. Lassan beindult a cipészműhely, és Illés mester az áruházból munka után a műhelyébe sietett. Az étkezéssel nem sokat törődött, bekapott néhány falatot és a kaptafához ült. Talpalt, sarkalt, varrt, ragasztott és örömét lelte ebben. S ha tellett az idejéből és szükség volt rá, cipőt fabrikált magának. Saját maga kísérleti nyula volt az egyetemes cipő kialakításában, és egyre elégedetlenebb volt. Egyébként minden rendben lett volna, ha az a bizonyos valami nem hiányozna még. Bizonyára a papa, az, amit a sírba vitt. Bosszankodott, amiért nem jött rá, mi az, de nem adta föl. Tudod, magyarázta az egyik ifjú elárusítónőnek, akit, mivel kezdő volt, a gondjaira bíztak, tudod, a cipőnek lelke van. Jelleme. Arra hasonlít, aki megveszi. Figyeld csak meg. A kislány csodálkozva nézett Illés mesterre, ilyet még sosem hallott. Az iskolában nem ezt tanították. Illés mester nagy ritkán, ha kilépett tartózkodása falai mögül, mást is mondott, s ez mindig ámulatba ejtette. Ami egyszer aztán végképp kizökkentette az egyensúlyából, az volt, amikor az egyik vevő nem tudta eldönteni, ne vegyen-e mégis kisebb számú cipőt, mert ugye ezek a nagyságok, miként erre Illés mester többször is figyelmeztette, nem minden típusnál egyformák, azaz eltérően hatnak. Hozta ugyan a kisebb számot, amint a vevő kérte, ugyanakkor a nagyobbat sem vitte el, hanem hozott hozzá egy vékony betétet, ki tudja honnan, mert olyan az üzletben nem volt. Az lett a vége, hogy a nagyobb szám kelt el, s a betétet a vevő legnagyobb meglepetésére Illés mester csak úgy ráadásnak aján- dék-ba adta. Tudod, Judit, magyarázta aztán a kislánynak, akinek leesett az álla, annak idején a fejembe verték, hogy azt kell eladni, amit a kuncsaft hajlandó megvenni. Az viszont nem zárja ki, hogy ne legyen saját véleményünk. Az esetet akkor értette meg Judit, amikor elpanaszolta Illés mesternek, nem tud magának rendes cipőt találni, a régit elhordta, hasonlót pedig nem talál, holott ott van a forrásnál, válogathatna eleget, ez a mindenféle divatos cipő vonzó ugyan, de nem igazán az ő esete. Hát igen, bólintott Illés mester, és elvezette a lányt a raktárba. Zegzugos polcok között botladoztak, mert a hanyag raktárosok néha kinn felejtettek néhány dobozt. Az egyik félreeső sarokban Illés mester odébb tolta az állványt, mögötte ajtó volt. Csöndesen beosontak rajta. Hosszú folyosón kellett végigmenni, homorúan ívelt, bár Juditnak úgy tűnt, állandóan csak lefelé mennek. Aztán hirtelen oldalfolyosók nyíltak, rendszertelenül, bonyolultan, áttekinthetetlenül. Mindenütt cipők voltak, egyre több, szín és forma szerint végtelen változatban. Judit elkábult és önkéntelenül belekarolt Illés mesterbe. Aztán a cipők leléptek a polcokról és rázuhantak, és Judit már-már elvesztette eszméletét, úgy tűnt, Illés mester a karjában viszi, arra eszmélt, hogy gyengéden a vállához ér. Ha nem találsz, akkor hozd el azt az elhordott cipőt a műhelyembe, majd megnézem, mit lehet csinálni, mondta Illés mester. így is lett. A kislány elhozta a cipőjét, Illés mester megnézte jobbról, megnézte balról, hümmögött hozzá nagyokat, majd méretet vett Judit lábáról, megnyomkodta talpát. Ez fáj, mondta egyszerre a lány. Tudom, válaszolt Illés mester,
