Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)
A mester elmegy ludt és álmodott. Az öreg suszterről a kis bőrszéken, orra előtt a szögvirággal, s amint a halom cipőben kotorászik, hogy megtalálja az elcsámborgott lábbeli párját. Igyekezett a kezére ügyelni, hogy ellesse titkát, de ez valahogy nem sikerült. Aztán megjelent a mama, a simogatása, szomorú tekintete, föltétlen odaadása, amellyel sosem volt képes visszaélni. Nagy lelkiismeret-furdalással bár, de cipőfantáziáit is otthagyta, ha a mama szomorú volt. Amikor a mama meghalt, teljesen magára maradt. Illés mester pedig ott ült mellette késő estig, míg teljesen besötétedett. Olyan volt, mintha lépéseket hallana, csak nem tudta megkülönböztetni, merre haladnak. Jaj, mamma, cara mia mamma, rózsát ültetek sírodra fejfa gyanánt. Mi van, maestro, tréfálkozott a család, hogy jobb kedvre derítse Illés mestert, megint álmodtál? Igen, mondta Illés mester, virágokról. Milyen szép álmaid vannak, hozzak valamit? De a mesternek nem kellett semmi, megelégedett azzal, hogy ott vannak, elég volt hallania, mert keserűség zsörtölődött a szívében. Pedig itt vannak, s ez jó, elég, ha hallja, amint tesznek-vesznek, s hogy itt-ott reccsen a szék, a padló, oly megnyugtató volt. Az áruházban nem lehetett önkényes szünetet tartani, akkor is ott kellett téblábolni, ha vevő nem akadt, s persze vigyázni, el ne emeljen senki semmit, ez eléggé megerőltető volt. Ha új áru érkezett, végigtapogatta a cipőket, átböngészte, s mindig fejcsóválva nyugtázta a kivitelezést, ami hol elismerést, hol elmarasztalást jelentett. Véleményét a vevőkkel is közölte, amikor habozva válogattak, és nem tudtak dönteni. Megnézte a lábukat és hozott valami egészen mást, mint amit vásárolni akartak. Általában kézlegyintéssel utasították vissza, hiába unszolta őket, próbálják legalább föl. Volt, aki panaszt emelt ellene, de Illés azzal védekezett, hogy szaktanácsot adott csupán, nem lehet bármilyen lábra akármilyen cipőt húzni, ezek a mindenféle divathóbortok pedig tönkreteszik a lábat, lesántul a szerencsétlen. Csakhogy ezzel sem volt sok sikere, a maga dolga, hogy rátukmálja, amit hajlandó megvenni, nem pedig ráerőszakolni saját kétes véleményét. Egyszer-kétszer ugyan óvatosan megpróbálta szakmai érvekkel bizonyítani igazát, de tulajdonképpen bele sem kezdett, amint látta az értetlen szemeket, abba is hagyta menten, jó, mondta, rendben, a vevő az úr, ha tönkre akarja tenni a lábát, az ő dolga, én csak elárusítok. Na azért, nyelt egyet az igazgató lenézően hivatalos rátermettségének magaslatairól, ezután panaszt ne halljak. A közjáték fölgyorsította Illés elhatározását, hogy folytatni kéne apja mesterségét. Tulajdonképpen cipőt akart csinálni, olyat, amilyet jónak tart. Mindig Ádámtól kell kezdeni, hogy a fene egye meg. Amióta a mama meghalt, állandó nyugtalanságban élt. Hiányzott a mama. Nem úgy, mint az apja. Még azon túl is volt valami, amit nem tudott megfogalmazni. A cipőin spekulált, de az anyjára gondolt. Mi lehet az, ami elvonja a figyelmét? Az apja bölcs volt és titkot vitt a sírba. A mama viszont nem vitt a sírba semmit. Itt maradt. Mintha a talpában érezné, igaz suszterhez méltón. Igen, lesz ebben valami. Egyre többet foglalkozott a talp alá valóval, ahogy ezt magában elnevezte. A talpgyúrás. Az alap, amelynek tetején