Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)
A mester elmegy magadtól, majd mutatok egy-két fogást. Na, nem nagy dolog, egy kis mesterségbeli titok, nem kell azt világgá kürtölni, maradjon a családban, hogy ember légy. A temetés után Illés a mamával az öreg vaságyon ült távolba vesző tekintettel. Egymás kezét fogták, és csak ültek némán, mint az, aki vár valamire. Talán az idő is megállt, pedig az óra ketyegett. Úgy tűnt, halk muzsika szól, lassú gyászinduló, tá-tátatá, mintha láthatatlan gnómok játszottak volna valahol a kopott szekrény mögött. Illésnek eszébe jutott, az öreg suszter titkot vitt a sírba, villant föl benne. Nem maradt rá idő, hogy elmondja. Megkérdezhettem volna, tűnődött, hiszen még szólt hozzám. De persze nem jutott eszébe a dolog, amikor még megtehette volna. Bosszankodott, és egy könnycsepp pergett le orcáján. Az öreg suszter tartogatott valamit számomra, hol találom most meg? Körülnézett a műhelyben. Amióta megjött, most először. Milyen kicsi, istenem! Emlékeiben sokkal tágasabb volt, de persze azok a gyermek emlékei voltak. Hogyan fértek el itt ketten? Az öreg suszter a csámpás cipőket javítgatta, ő pedig az elhullott szögeket kalapálta a bőrmaradványokba. Miket művelsz, szólt rá az öreg suszter, mert csodálkozva vette észre, hogy a gyerek nem vaktában szögei, hanem mintát csinál, készít: szögleteset, íveset, kör alakút, egy elnyújtott hulladékba pedig egyszer hosszú szárú virágot mintázott, más ugyanis nem fért volna oda. Régen volt, el is felejtette már. De amikor letelepedett az öreg suszter ülőkéjére, éppen ez a gyermekkori műve akadt a szemébe. Jesszusom, az öreg eltette, jutottak eszébe gyermekkori régvolt játékai. Ha fölpillantott, mindig ezt látta. Ez lett volna a titka? Illés mester újra fölnyögött és a család odarohant. Mi kéne, hozzak valamit? Ehetnél egy kicsit. Semmi, mosolygott Illés mester, csak álmodtam. Miről álmodtál? Virágról. Hát akkor szépet álmodtál. Igen, de csakhogy leestek a virágok. A virágok nem esnek csak úgy le. Hát igen, persze, mosolygott Illés mester, de tedd arrébb azt a vázát, nehogy mégis leessen. Nem esik le, ne félj, kizárt dolog, de arrébb tehetem, látod-e még? Csakhogy ott viszont eltakarta egy kissé a szekrény, úgyhogy vissza kellett tolni a vázát, és Illés mester megnyugodott, mert a virág immár nem esik le, mégis látja. Elbóbiskolt, és a szögvirág a falon kivirított. Az öreg suszter úgy képzelte, hogy Illés fia a nyomdokaiba lép. Ez nyilvánvaló volt. Jó dolog a mesterség, lábbeli mindenkinek kell, a családnak meg úgyszólván ingyen van, hiszen csak az anyagért kell pénzt kiadni, papucsot, szandált pedig szinte hulladékból is lehet csinálni. Egyébként nem volt érdemes új cipőt csinálni, a gyárak sokkal olcsóbban tudták megoldani. Átalakult ez a mesterség, sóhajtott az öreg és javítgatta életfogytiglan a tömegcikket, fejcsóválva, rosszallóan, amiért csak úgy összeragasztgatták az egészet ahelyett, hogy rendesen ösz- szevarrják, még azt sem várják be, zsörtölődött, míg ez a csiriz megszárad. Amit ő megreparált, az jobban bírta, mint az új, ezért szerették a kuncsaftjai, de persze azért túl sok munka nem akadt. Nem baj, dünnyögött elégedetten, a jó munkának híre megy. Az a fontos, hogy jó munka legyen. Illés tudtán kívül örökölte ezt, nem is vitte sokra. Rutinja nem volt, csak ki
