Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Pomogáts Béla: Az erdélyi költő (előadás)
Pomogáts Béla ságban álló Imre Sándor, a Független Újság Ligeti Ernő, a Református Élet Jancsó Elemér, a budapesti Magyar Nemzet Kuthy Sándor, a Magyar Szemle című folyóirat Makay Gusztáv ünnepi írásának adott helyet. A legfontosabb közülük természetesen Babits Mihály tanulmánya volt, a- mely máig érvényesen mutatta be Reményik Sándor költészetének karakterét, és jelölte ki ennek irodalomtörténeti helyét. Babits az erdélyi magyar közösség kollektív tapasztalatainak, fájdalmainak és vágyainak költőjeként azonosította Reményiket, aki magányában, visszavonultságában, a politikai küzdelmekkel szemben táplált aggályai ellenére egy történelmi megmaradásáért küzdő nép hiteles szószólójává emelkedett. „Különös - állapította meg -, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jellemű költő lett; különös, de nem érthetetlen. És bizonyos, hogy jól történt ez így. Nagy dolog verssel hatni a tömegre, zengő hangot adni egy közösség indulatainak; de egyúttal felelősség is ez. A hangosakban, a könnyű szavú, kész pátoszú poétákban ritkán van meg a leírt szó felelősségének érzése. S nemcsak a szóról kellene itt beszélni, hanem a magatartásról, minden mozdulatról, az egész emberi egyéniség sugalmazó erejéről. A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.” Babits Mihály mindig ilyen elismerően nyilatkozott Reményik költészetéről (nem mindenki iránt volt ennyire elismerő az erdélyi magyar irodalom első nemzedékének nagyjai közül). Igaz, Reményik is mindig igen nagy megbecsüléssel, sőt szeretettel nyilatkozott Babits munkásságáról. Megjelenő verseskönyveit több alkalommal méltatta az erdélyi irodalmi sajtóban, és midőn 1941-ben a budapesti költőt a Magyar Tudományos Akadémia tagjának választotta, a Pásztortűz március 15-i számában Fény-torony című versében köszöntötte őt: „Maradj velünk sugárzó Fény-torony - / Nagyon sötét lett künn a tengeren.” Reményik verse Babits eltanulhatatlan „költőmüvészetéről” beszélt, Babits ezzel szemben szinte nyomatékosan szólott arról, hogy Reményik költészetének nem a művészi minőség, hanem a mondanivaló igazsága ad különös szerepet és erőt. „Verse - jelenti ki mint a halk és igénytelen hang, semmi mással sem akar hatni, mint csak azzal, amit mond.” Igen, A Reményik-kultusz ekkor is, később is arra a véleményre vagy éppen meggyőződésre épült, miszerint az erdélyi költő munkásságának értékét elsősorban nem poétikai és stiláris minősége, hanem erkölcsi tisztasága és az általa vállalt és következetesen betöltött közösségi képviselet igazsága, morálja szabja meg. Reményik költészetének rangját sohasem abban a körben látták, amely a két világháború közötti magyar líra legnagyobb esztétikai értékeit foglalja magába, tehát nem Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos, Füst Milán, József Attila, Illyés Gvula, Radnóti Miklós, Weöres Sándor és
