Irodalmi Szemle, 2004

2004/2 - Pomogáts Béla: Az erdélyi költő (előadás)

Az erdélyi költő

ha már erdélyi költőkre gondolunk, Áprily Lajos, Dsida Jenő és Jékely Zoltán lírájának társaságában, hanem azok között, akik önmagukkal is küzdve, nemegyszer gyötrődve fejezték ki egy nagyobb emberközösség történelmi igazságait, fájdalmait és drámai útkeresését. Ebben a vonatkozásban lett ő valóban Babits szellemi társa, a „homo morális” válfajának egyik legnagyobb erdélyi és egyáltalán huszadik századi magyar képviselője.

Az irodalomkritika és a költészetértelmezés egyik régi dilemmájához érkeztünk el ezzel: vajon egy költői mü (életmű) megítélésének lehetnek-e erkölcsi és közösségi kritériumai? Ha az irodalmat nem pusztán a szó művészetének látjuk, hanem tekintettel vagyunk arra is, hogy egy irodalmi alkotásnak erkölcsi dimenziója és közösségi üzenete is van, és megítélésébe törvényszerűen belejátszanak történelmi, közéleti és morális kritériumok is, akkor Reményik Sándor költészetét sem Ítélhetjük meg egyszerűen poétikai, retorikai és stiláris követelmények nyomán.

Alighanem igaza van a nagy angol lírikusnak és esztétának, T. S. Eliotnak, aki 1936-os Essays Ancient and Modern című munkájában arról beszélt, hogy „Az irodalom »nagyságát« nem határozhatjuk meg irodalmi mércékkel, bár nem szabad elfelejtenünk: azt, vajon irodalom-e vagy nem, csakis irodalmi mércékkel lehet meghatározni.”2 Vajon miben állnak azok az „irodalmon kívüli” minőségek, amelyek megszabják valamely műalkotás „nagyságát”? Ezek között minden bizonnyal ott vannak a műalkotásban kifejezésre jutó gondolati és erkölcsi értékek is. Erre u- tal különben az Eliot véleményét idéző René Wellek és Austin Warren-féle ismert irodalomelméleti kézikönyv (Az irodalom elmélete) is, midőn az írói alkotások értékelésének két alapvető kritériumát a következőképpen jelöli meg: „a művészet mint öncél és a művészet mint közösségi rítus és kulturális kötőerő”.5 A „közösségi rítus és a kulturális kötőerő” egymást kiegészítő kettős fogalma minden bizonnyal magába foglalja a közösségi, tehát nemzeti, illetve nemzetkisebbségi szerepés feladatvállalást, azaz azt a költői dimenziót, amelyben Reményik Sándor, az „erdélyi költő” művészete is kibontakozott.

Reményik Sándor költészetének erdélyi és magyarországi kanonizációja ilyen módon elsősorban ennek a költészetnek az erkölcsi mondanivalóját, közösségi áldozat- és szerepvállalását vette tekintetbe. Valójában azt az imént idézett e- lioti gondolatot érvényesítve, miszerint egy költői alkotás és költői életmű „nagyságának” meghatározásában a tiszta és rigorózus esztétikai megfontolások mellett más jellegű érveknek is súlyuk lehet. Természetesen tiszteletben tartva azt az elsődleges követelményt, miszerint az értékesnek tartott szövegnek, szövegegyüttesnek eleve irodalminak, vagyis esztétikilag értékesnek kell lennie. Ez az elioti gondolatra visszavezethető minősítés ezért nem jelent visszatérést a korábbi korszakok jobboldalon vagy baloldalon egyaránt tapasztalt ideológiaközpontúságához, a- mely szinte kizárólag a szöveg úgynevezett „eszmei mondanivalójára” figyelt, ellenkezőleg esztétikai mérlegelésből és értékelésből indul ki, ^sak éppen azt is fi