Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Pomogáts Béla: Az erdélyi költő (előadás)
Pomogáts Béla Az erdélyi költő A Reményik-kultusz felívelése és megtörése Reményik Sándor költészetét már életében kultusz vette körül, és ez a költészet az erdélyi magyar irodalom történelmi kényszerűségek következtében létrejött (viszonylagos) önállósulása után igen gyorsan kanonizálódott. Költői fellépését követve olyan tekintélyes írók és kritikusok méltatták értékeit, mint Kosztolányi Dezső, Németh László, Kuncz Aladár, Molter Károly, Schöpflin Aladár, Alszeghy Zsolt és Rédey Tivadar, később Aprily Lajos, Makkai Sándor, Sík Sándor, Rónay György és Bóka László. Az erdélyi magyar irodalomban igen széles körben alakult ki az a meggyőződés, miszerint az erdélyi magyar lírát mindenekelőtt az úgynevezett „helikoni triász”, azaz Aprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László munkássága képviseli. (A későbbiekben ezt a korán kialakult ka- nonizációs rendet egészítették ki Dsida Jenő tragikus gyorsasággal ellobbanó életművével!) Az erdélyi költő, miként ez jólismert, a Végvári-versekel vált széles körben (Magyarországon is) népszerűvé, igazából azonban 1935-ben közreadott Romon virág című kötetével került a kortárs irodalmi kánon magaslatára. Olyan írók és i- rodalomkritikusok elismerése jelezte ezt akkor, mint Bánffy Miklósé, Sík Sándoré, Vajthó Lászlóé, Hankiss Jánosé, Turóczi-Trostler Józsefé, Kerecsényi Dezsőé, Rónay Györgyé, Csuka Zoltáné és Jancsó Béláé. Ez a névsor is mutatja, hogy az elismerés széles körben jelent meg, nemcsak erdélyi nemzedék- és pályatársai, hanem az akadémikus, a katolikus, a nyugatos és (Csuka Zoltánra vagy Jancsó Bélára hivatkozva ezt is elmondhatjuk) a szociális gondolatnak elkötelezett kritikusok részéről is. Reményik Sándor költészetének kanonizációja a harmincas évek közepére végbement, ezt mutatja az 1937-ben és 1941-ben kapott Baumgarten-díj, az 1940-ben neki ítélt Corvin-lánc, amely akkor a hivatalos Magyarország legnagyobb kulturális kitüntetése volt, végül a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíja, a- mely 1941-ben, már korai halála után, ismerte el költői munkásságát. Az igazi és megkérdőjelezhetetlen irodalmi kanonizációt mégis Babits Mihálynak a Nyugat 1940-es évfolyamában közölt Az erdélyi költő' című szép esz- széje jelentette. Ez az írás a kolozsvári költő ötvenedik születésnapja alkalmából készült. Ezt a születésnapot széles körben ünnepelte meg az erdélyi és a magyar- országi irodalmi élet, így az Erdélyi Helikon a szerkesztő Kovács László, a Pásztortűz a régi barát Olosz Lajos és Tavaszy Sándor, valamint a költővel rokon
