Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Duba Gyula: Máraival - Ég és Föld között (esszé)
Máraival — Ég és Föld között a technológiát, a sikeres irodalomra valamiféle üzemszerűség terpeszkedik. Nem csak technikai elemek határozzák meg, hanem piaci viszonylatok is jellemzik. Lengyel Menyhért - ismét egy kassai, a múlt század első felében világhírű darabíró — önéletírásából tudjuk, hogy az Egyesült Államokban már akkor mily döntő szerepe volt az író ügynökének - menedzserének -, piacot keresett számára, befolyásolta munkáját és eladta műveit. Megszervezte a sikert! Míg az európai írónak kiadója volt, az amerikainak ügynöke. A siker is alighanem mást-mást jelentett. Míg amott az anyagi siker sztárhelyzetet biztosított, Európában a szellemi tekintélyből következett az anyagi biztonság. Míg az európai író próféta lehetett, az a- merikai sztárként fénylett. Az eszmék értéke különféleképp érvényesült. A sajátos nyelvezet és eredeti forma, amelyért Faulkner, Hemingway, Ezra Pound és a többiek küzdöttek, Gide-nél, Mann-nál természetesnek mutatkozott, s a lényeget máshol - mélyebben? - keresték. Ez a „másság” mintha azóta nyerne értelmet, mintha az írástechnikák kultuszában tetőzne. Nem a forma és tartalom örök dilemmája ez, mélyebb annál! Mintha az emberiség kultúrájának mai létében gyökerezne. Többek között abban a módban, ahogy az irodalmi mű egy sajátos műszaki-technológiai folyamat tárgyává válik és az emberiség közösségi tudatának a része lesz. Gazdasági erők mozgását idézheti elő s az író köré roppant hatékony iparág terebélyesedik. Olyan művészetgyártó és kultúrateremtő vállalkozás, amely a látvány technikáját fejleszti, szavak és fogalmak helyett képekkel dolgozik és piaci törvények alapján érvényesül. Emellett a képzeletre és vizuális hatásra épít, sematizálva vagy éppen semlegesítve az érzelmeket, a jelenségek mélyebb értelmét, gondolati tartalmát alig jeleníti meg. Mintha olyan írót feltételezne, aki ismeri a formai lehetőségeket és érzi a nyelvet, de a lélektani mélységekre, a tettek okaira, a benső emberi tartalmakra kevésbé ügyelne. Vátesz és próféta helyett immár író szakemberre van szükség, lélekbúvárból technológusra, aki kevésbé az emberi létigazságok, inkább a hatás elkötelezettje. (Mondhatnánk némi malidéval, mintha az egykori „lélek mérnökét” új idők szavára a „trükkök mérnöke” követné.) Már nem önvizsgáló és élményelemző, hanem fantasztikus fiktív kalandok és látványos sorsok avatott „technológusa”. Az irodalom szellemi csapdája lenne?! Mintha a szellemiség a mélyebb megismeréstől és a világ önmagától menekülne! Rohan, a képzeletre bízva magát anélkül, hogy visszanézne vagy valamiféle célt követne. Ez a kultúra szórakozásként a dolgok felszínét bámulja. S a tömegek fogyasztják, amit az ipar a nyakukba zúdít. A konzumensnek unalmasak a mélységek, talán nem is érti őket vagy borzong tőlük, de talán nem is akarja érteni, mert fárasztóak. A gondolat helyett inkább a látvány izgalma, a lélek érzelmi kínjai helyébejöjjenek az érzéki szenvedélyek képei! 4. Itt egy pillanatra elidőzünk. Ebben a helyzetben az író munkája még választás kérdése lehet. Ragaszkodhatunk olyan folyamatossághoz azon hitünkhöz,
