Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Duba Gyula: Máraival - Ég és Föld között (esszé)
Máraival - Ég és Föld között még az értelem parancsa szerint éltem.” Hová elmenni s miért? Választ ne - amúgy sem ismert - magánéletében keressünk, hanem szövegeiben s mögöttük, ilyen író élete műveiben nyer tartalmat s formát! S talán nemzedéke sorsában, a történelem végzetszerüségében! Amúgy is kulcsszava a végzet, gyakori fogalma, valamilyen ördögi ritmus törvényének engedelmeskedve rendszeresen visszatér, és egyre nyomosabb lesz szövegeiben. Látomás, mely egyre ijesztőbb, bár konkrét alakot nem ölt. Ismét Fábryra gondolunk, a nemzedéktársra, szintén mélyponton van ezekben az években, veszélyhelyzetben és passzivitásban vergődik sorsa és végzete szerint. Márai kulcsszavai a következők: indulat, értelem, végzet, élet! Nem egészen alaptalanul kérdezhetnénk ismét: pózolna talán?! Azért nem a- laptalanul, mert minden kimagasló egyéni teljesítmény és magatartás egyben póznak is tűnhet fel: az ismert és elfogadott, a már tudott, az átlagos és középszerű fölé emelkedik, a meglévőn túl tornyosul! Felsorolt fogalmairól is elmondhatnánk, hogy általánosak, megfoghatatlanok, már-már közhelyesek. Csak hát... nem ő tehet róla! A legfontosabb dolgok lényegét tapogató szavaink, az emberi egzisztenciát behatároló fogalmaink megfoghatatlanok, bizonytalan jelentésüek, annyira általánosak, szinte közhelyesek, hogy már-már tartalomnélküliek! Valóság, sors, lét, idő, jövő, végzet... mi áll mögöttük?! Az a rejtély és titok, a sejtelmes minőség, amelyet Márai és a hozzá hasonlók feszegetnek! Az ő használatában a közhelyek sem közhelyesek. Sajátos látása és varázsos stílusa újszerüen tartalmasnak és helyénvalónak avatja őket. Innen szuggesztív ereje, melyet morális törvényekre alapoz és művészi erővel fűt. Számtalan irodalmi szöveget elvi bizonytalanság, nyelvi gyengeség és stílusgikszerek gyengítenek. A Márai-szövegek ilyen szempontból megkér- dőjelezhetetlenek, szinte tökéletesek. A feszes forma és pontos nyelvezet a könnyedségeket is „megemeli” és a „túlzást” is valószínűsíti. A forma minden - ilyen értelemben érvényes az állítás! A fogalmak pontossága és a jelzők ereje döntő, a hitelességet teszik megkérdőjelezhetetlenné. A korábban említett szkepszis mélyén tehát csak valamiféle életérzésbeli és szellemi fáradékonyságot sejthetünk. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy Márai azután még többet élt, mint addig, s mindvégig tevékeny alkotóerő birtokában és folyamatos munkában! S itt újabb párhuzam paradoxona ötlik fel bennem! Nemzedékem s jómagam harmincasként alig pedzettük még az irodalom mibenlétének és küldetésének kérdéseit, talán negyvenévesen kezdtük megsejteni! Márai pedig - de Fábryt is említhetném - ekkor mintha már mindent tudna! így érzi és írja Siker című soraiban: „Mert amit a világ elismer, mindig csak az és annyi, ami rokon benned a világgal. S ez kevés.” Keresete, amiben más, talán több lehet a világtól. Kereste a lélek egyediségét, küzdött érte és szenvedett miatta, s ebben a harcban vélte megvalósítani és megfogalmazni önmagát. Hitte, hogy apostoli munkát végez. S lett belőle hős, máskor eretnek, győztes vagy vesztes, néha irányadó, gyakran pedig játékszer mások kezében. De mindig önmaga, olyan, akit írónak nevezhetünk!
