Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Duba Gyula: Máraival - Ég és Föld között (esszé)
Duba Gyula lahol távoli front kínja ég, itthon visszacsatolások lehetősége lángol, s az író lelkében súlyos kételyek! Elbizonytalanítják! Márai írásmüvészetének (egyik) titka, hogy bár a valóságot állandóan érzékeli, mégsem azt elemzi, szinte sosem boncolja részletesen. Ehelyett önmagára, benyomásaira és hangulataira figyel, benső élményeit s ezekből fakadó véleményét közli a világgal. Mintha magáról szólna, s mégis az életet érinti, érvényesen és hitelesen ítél. Talán éppen azért mond igazat, mert önmagáról szól, és az író - az ember - önmagát ismeri - tudja igazán! Regényeiben is, bár bonyolultabban!, ezt teszi! Nézzük azonban, milyen kételyek- elégedetlen?, csalódott?, lemondó? - nyugtalanítják 1941-42-ben! Nem állítom, hogy pesszimista lenne, mert szövegeiben mindig életerő feszül. Mintha a rosszkedv is lelki erőre utalna, akár a bizakodó lelkesedés. Ebben az időben gyakran kísértik látomások, de nem fiktívek, sem álomszerűek, hanem mintha a lélek reális élményei, emlékei anyagiasulásai lennének. Röviden leírja az egyiket! Három napra Kassára utazik. „A régi lakásban járok, idegen ismerős emberek között, abban a kihűlt lávában, melyben megfagytak az emlékek, mint a pompejiek a hideg hamuban.” S este így ír naplójába: „Az élet nem sikerült.” Akár értetlenkedhetünk is, s joggal. Hogy van ez? Milyen sokrétű és bonyolult tartalom sűrűsödik itt egyetlen pontba: a bánatba! El kell fogadnunk, hogy ez az ember - író! Nem úgy, hogy író is, párhuzamosan vagy kiegészítőén, sem valahogy mellékesen vagy akár főleg, hanem kizárólagosan, egy az egyben: az ember író! Ezt az íróeszményt, vagyis Márait közelről és alaposan meg kell vizsgálnunk! (Zárójelben szúrom közbe, hogy Fábryról is így érzem, író, nincs más gondja, csak írói gond!) Szemrevételezzük közérzetét, melyről beszámol, gondolatait és véleményét, melyeket közöl velünk. Karinthy novellája jut eszünkbe: Esik a hó. Márai, hasonló című jegyzetében így ír: „Ebben a három szóban: »esik a hó« - számomra az élet egyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanánk: »Boldog lehettél volna, de elmulasztottad«. Vagy azt mondanák háromszor: »Haza, haza, haza« Vagy ezt: »Emlékszel?...« Erre az érzésre nem lehet felelni, elemezni sem lehet.” Titok lenne? Tesszük fel a kérdést. Valami hasonló! Az sejlik fel benne, ahogy az életet, a világot érezzük\ Titokzatos élmény, de tudunk róla. Arról, hogy érezzük „testileg” a szavakat, a fogalmakat. Az érzés leírhatatlan, de működik. Mintha nyílt titok lenne, ismerjük, mégis homály borítja. Sejtéseink vannak felőle, amelyek bonyolult bizonyosságtudattal töltenek el. Tehát Márai is titokról beszél, bár meg van róla győződve, hogy ismeri, és amit állít róla - igaz! Ennek ellenére: válságban van. Okát sejteni alig lehet. Hiszen a (magyar) világ dolgai látszólag kedvezően alakulnak. Márai otthon jár, s Kassa ismét magyar város. A hidegségről szóltunk, mely körülveszi. Máshol meghalt apját és kisfiát említi. Érzelmi életéről, házasságáról nem szól. Elmúlt negyvenéves, és meghasonlottsága alaktalan rémként lapul sorai között. Ebben az időben adja ki Szindbád hazamegy (1940), Kassai őrjárat (1941) és Eg és Föld (1942) című műveit. Az utolsónak A római című jegyzetében írja: „Nem fáj elmennem többé ebből az életből, mert én
