Irodalmi Szemle, 2004

2004/2 - Végh Péter: Kérdőjel (novella)

Végh Péter- Ó, hát ilyen szánalmasan, nyomorultul kell végeznem földi utam, nekem, aki egykor ünnepelt bajnok voltam?! Uram, segíts rajtanú

Az anyag kérlelhetettlenül viselkedett vele szemben. Magába szívta, visszakövetelte azt, ami az övé. Már egész a derekáig besüppedt, mikor a közelébe gurult egy játszadozó kisgyermek labdája. Az anyja utána szaladt, majd ahogy csak tehette, labdástul, gyerekestül elsietett. Pedig egy rövidke pillanatra találkozott a tekintetük. Igen, az a lenszöke hajú kisfiú az ő gyereke vagy unokája is lehetne. De neki nem sikerült, neki semmi sem sikerült. Fájt a szíve. Az asszony hallott már o- lyan emberekről, akik befalaztatták vagy a földbe betemettették magukat, csak a- zért, hogy híresekké váljanak. „Csak sanyargassák a testüket, én ebből nem kérek. Élni és örülni akarok. Nekem a fiam a mindenem. Meg kell őt védenem. Az lesz a legjobb, ha nem is látja az ilyen nyomorúságos kísérteteket. Ezért mielőbb el kel! őt innen vinnem. Már a parkban sincs biztonságban az emberi”

A forróságtól kezdett a szíve rakoncátlankodni. A bűzös kipárolgástól majdnem megfulladt. Úgy érezte, hogy fényévekre távolodott az emberektől. Hirtelen minden más lett, minden megváltozott... Aztán már csak magában beszélt, nyöszörgött. Nem volt többé ereje a hangos beszédhez. Belül sírt és zokogott. A merülése olyan volt, mint egy precíz gép munkája. Lábai után a karjai is elnehezedtek, előbb belelógtak, majd beleragadtak a forró anyagba. Mikor már csak mellétől fölfelé volt látható, két jól öltözött kislány karikázott a közelébe. Megálltak és kíváncsian kémlelték. Kérdezték tőle - Mit csinál ott a bácsP. -, de szavaik értelme nem jutott el hozzá. „Bizonyosan valamit szereT, gondolták. Gyakran láttak olyat, hogy valaki az úttest szélén a gödörben kábelokkal vagy csövekkel szösz- mötöl. Ilyesmiről lesz szó. De mégiscsak furcsa, hogy az egész teste úgy remeg. Otthon majd elmondják a papának, hogy mit láttak, ő bizonyosan megmagyarázza nekik, mert ő mindent tud. Miután elcsitították lelkiismeretük szavát, tovább mentek. A világban sok ilyen furcsa dolgot fognak még látni, de mindenekelőtt vigyázniuk kell a cipőjük, ruhájuk tisztaságára.

Ki tudná pontosan megmondani? Kérdőjel talán ekkor halt meg. Rezignáltan, csalódva önmagában, az emberekben és az életben. Megszűntek a gondolatai; elvesztette eszméletét; teste végsőt vonaglott, görcsbe merevedett. Talán jobb volt így neki.

Már csak a feje látszott ki a fekete anyagból, mikor egy kövér cigányasz- szony hajolt föléje. Ekkorra Kérdőjel arca már kitisztult, olyanná vált, mint az ég vihar után. És megszépült. Bizony a halottak arca megszépül, nyomtalanul eltűnik róla a gond, a kín, a bánat és a fájdalom. Minden halott arc egyformán szép. Az asszonyság durván a fűiébe kiáltotta: - Ember! El? Mi a fenét csinál itt? Mivel választ nem kapott, felegyenesedett, s nehogy maga is belelépjen a forró anyagba, kissé hátrébb húzódott. Ő lett volna az a bizonyos irgalmas szamaritánus, akiről szó esik a Bibliában, de azóta a világ nagyot változott, ezért nem teljesíthette küldetését.