Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Végh Péter: Kérdőjel (novella)
Kérdőjel Az út végén a gépek egyre távolodtak. Attól félt, hogy hanyatt vágódik, ezért kissé közelebb húzta a másik lábát. Szerencsétlenségére az is beleragadt a latyakba. Úgy érezte magát, mint a csapdába esett állat. Emelte volna a lábait, de azok nem akartak neki engedelmeskedni. Nagy igyekezetének, kínlódásának az lett az eredménye, hogy mindkét cipője és a lába jó mélyen belesüppedt a híg masszába. Maga sem értette, hogyan kerülhetett ekkora slamasztikába. A türelme és az ereje kezdett fogyni. A nap éppen feljött, és a közeli parkban feltűnt néhány ember. Nagy fájdalmai ellenére a szíve örült. ,Meg vagyok mentve”, gondolta jóhiszeműen. Mielőbb szabadulni akart a kényszerű fogságból. Egyesek részegnek vélték. Nagyon jól látták, hogy kínlódik, hogy hajlong az út szélén, mint egy szúrós bogáncskóró, magukban mégis megjátszották, hogy nem látják őt. Mert belül úgy döntöttek. Nagyon képmutatóan viselkedtek. Egy középkorú házaspár a közelébe ért. Kérdőjel testét kicsavarva feléjük hajolt, arcán a kín girbegurba nyomaival. Karjait segítségkérően feléjük tárta, mint Jób, az Úr felé, midőn annyi baj érte. De a pár, miután egymás közt megvitatták a dolgot, gyorsan tovább sietett. Valószínűleg rossz volt a lelkiismeretük, mert egyre hátrafelé nézelődtek. A lelkűk megnyugtatására azt mondogatták önmaguknak: ekünk nincs most ilyenre időnké Már boldogan szaladgált a hajnali fény a síkokon, háztetőkön, falakon, a frissen aszfaltozott úton. Talán rajta nevetett. Kérdőjel eközben egyre süllyedt. Már majdnem a térdéig elmerült. Messziről törpének vagy inkább gyermeknek tűnt. A parki sétányon át egy gondtalan férfi közeledett feléje, ritmikusan lóbálva ezüst- nyelű sétapálcáját. Éppen egy kényelmes padot keresett. Kérdőjel már látta őt egyszer, még régebben. Éppen újságot olvasott egy pádon. „O bizonyosan segít raj- tami’\ gondolta megnyugvással. De sajnos ő sem akart Kérdőjel közelébe menni, csak távolról szemlélte, mert nem tudta, hogy miben sántikál, esetleg fertőző beteg lehet - a leprára gondolt, szétvert orra alapján — vagy talán egy veszélyes anarchista, esetleg terrorista, aki beásta magát, ezért inkább az újságosbóbé irányába iramodott. Már mindene fájt, sajgott. - Hol vagytok, emberek? Most látta, hogy milyen nagy szüksége van rájuk. „Bár itt volna a kutyuskám! O szó nélkül kihúzna vagy segítséget hozna, nem hagyná annyiban a dolgot.” Most látta meg igazán, amit eddig csak sejtett: az emberek szívtelenségét és közönyét.- Hol vagytok, emberek? Az Istenre kérlek benneteket, mindenre, ami szent: húzzatok ki ebből a ragacsból! Mentsétek meg az életemet, egy szegény, nyomorék ember életét! Kérő szavai süket fülekre leltek. Elhaltak a fülsüketítő madárcsicsergésben és monoton gépzajban. A zaj függönyén át minden kérő hang értelmét vesztette.
