Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Végh Péter: Kérdőjel (novella)
Végh Péter bán lelte. Napközben a templomtéren koldult. A tér oldalában állt egy borostyánnal benőtt, kopaszodó ecetfa, és egy keresztény vértanút, valószínűleg szent Sebestyént ábrázoló kőszobor (a legenda szerint Sebestyénre nyílzáport zúdítottak a császár testőrei, mivel nem akart áldozni a pogány isteneknek; csoda folytán mégis életben maradt ). A fa és a szobor kedvesek voltak szívének, ezért választotta ezt a helyet. A zöld csizmás kandúrra emlékeztető halódó fa az ő sanyarú, elrontott, fénytelen életét jelképezte. A borostyán a rajta élősködőket. Ezzel szemben a szobor az igazi helytállást, a kiszabott sors vállalását- és a megváltás reményét jelentette számára. Napközben majd mindig magában beszélt, dúdolt vagy motyogott valamit. Senki sem tudta, hogy mit. A séták során Válasz hűségesen követte, a folyópartra, a platánfákkal árnyékolt, virágágyásokkal szegélyezett sétányokra. Egyszer egy megpakolt szatyrokat serényen cipelő terhes asszony jött velük szembe. Mikor a közelükbe ért, Kérdőjel önkéntelenül feléje nyújtotta üres tarisznyáját. Az asszony végigmérte, talán adott voltna neki egy kis alamizsnát, csakhogy épp azon a szakaszon az út fehér galambpiszokkal volt tarkítva, mert a galambok valahol fent az ágak közt lebzseltek naphosszat, ezért az asszonyság nem tehette le szatyrait és így ő hoppon maradt. Ebből megtanulta, hogy munkáját sikeresen csak a megszokott helyén, állva vagy térdelve végezheti. Igen, a koldus legyen alázatos, mozdulatlan, mint egy fa vagy egy szobor. Kérdőjel egy őszi nap hajnalán egymaga indult útnak. Nem volt szíve felébreszteni Választ, pedig a kutya mindig éber volt és fel szokott figyelni minden zajra. Elmenőben óvatosan behajtotta a bádogkunyhó ajtaját. A nap még valahol a horizont alatt bujkált. A parkok, sétányok fái, bokrai már részben elhullatták levéldíszüket. Pár utcával lejjebb kellemetlen szagra lett figyelmes. Éjszakai műszakban dolgozók éppen aszfaltozták az úttestet. Az utca alsó végén meglátta a pöfékelő gépeket, melyekben a szurkot olvasztották. Körülöttük lapátosok és talicská- sok sürgölődő hada tolongott. Két lusta úthenger is cammogott utánuk. Az aszfaltos út széle, a munkások hibája folytán, egy helyen nagyon híg volt. Egy régebbi, nagyobb lyukat fedhettek be vele. Kérdőjel, ahogy éppen ott ólálkodott, egy óvatlan pillanatban belelépett (mint már mondtam: a látása nem volt a legjobb). Vagy tán azt gondolhatta, hogy az út már járható és át szeretett volna menni a túlsó oldalra. Beteg lába oly puhán merült a forró masszába, mint mézbe a kanál. Próbálta kihúzni, de nem ment. Jól beleragadt. „Csak nem hagyhatom itt a cipőmet, mi lesz akkor velem. Csak ez az egy pár cipőm van." Szólalt meg benne egy riadt, önfenntartó hang. Egy vészharang. Elviselhetetlen volt a forróság. Kérdőjel egyre erőlködött, egy lábon állva. Mikor elfáradt a lába, egy pillanatra a másikra helyezte át a testsúlyát, s ekkor a cipője jó mélyen belesüppedt a híg és forró anyagba, mely rögtön megégette a lábát. Felszisszent a fájdalomtól. Riadtan tekintgetett körül, segítségben reménykedve, de ebben a kora hajnali órában még senki sem volt az utcán.
