Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - NEMZET ÉS EMLÉKEZET - Dr. Kiss László: Egy szemtanú vallomása az „árvizi csolnakos” graefenbergi kezeléséről

NEMZET ÉS EMLÉKEZET

A mi jelenleg őt leginkább keseríti, az hónának sok orvosolatlan sérve és szeme világának kétes állapotja” (Ez utóbbi kihat alkotókedvére is): „Szándékában volt ugyan egy fontos publico-politicai tárgyról értekeznie, s ennek létesítésére már előkészületeket is tett, azonban nemcsak a betűírás, hanem főleg a mélyebb gondolkozás, minden erősebb lelki foglalkozás kártékonyán hatván beteg szemére, s minthogy a nap egész idejét fölemésztő vízgyógymód is akadályozza e tekintetben, mindeddig még csak nem is kezdhetett nagy érdekkel bírandó műve írásához” (19b).

(Sajnos, emlékiratírónk nem jegyezte fel a tervezett munka témáját, így csak valószínűsíthetjük, hogy Wesselényit már ekkor, 1839 őszén foglalkoztatta a „Szózat” megírásának gondolata - vagyis két évvel korábban, mint ahogy azt Trócsányi (20) feltételezi. A kézirat végül is 1843 tavaszára készül csak el s a lipcsei Wigand Ottónál, „a magyar szamizdat frekventált műhelyében” (11) jelenik meg Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében cím alatt. - Az emlékirat következő oldalain arról esik szó, hogy „a gráfenbergi sivatagon is nyílnak még örömvirágok” a báró számára. Emlékiratírónk szerint szabadon levelezhet barátaival s hozzátartozóival, a többi, mintegy ötven Gráfenbergben gyógyuló földije „vidor” társaságában élvezheti a „Országgyűlési Tudósítások” felolvasását. Színes leírást kapunk arról, hogyan ünnepelte meg a maroknyi magyar vendég Wesselényi névnapját, a december 6-i Miklós-napot. Teljes terjedelmében közli Kozma Dénes, Kraszna megyei főjegyző köszöntőjét, majd „pótlékul” a báró társasági életének bemutatásához „szemtanúnk” azt is elárulja, hogy kivel szeretett leginkább a báró „társalkodni”?):

PÁTER ALBACH

„Kivel egyébbel, mint a köztünk lévő legnagyobbal, hozzá illő bajtársa és sorsosával, a durva csuklyát viselő páter Albachal (!), ki a nyáron át szinte Gráfenbergen gyógyítá magát. Egy ízben Priesnitz mellett láttam állani Wesselényit és Albachot. Austria oltárán a szent háromságot véltem föltűnni, ezen balsors által üldözött vértanukban. Priesnitz volt köztük az atyaisten, ki egy új világot teremtett a gyógytudományra nézve, hogy az emberiséget testben és lélekben reformálja s ki e miatt az orvosi mérges kígyóktól, az önhasznát kereső sátántól üldöztetik, a kín- szenvedésekbe összemarczonglott, a jelenleg Bécsben lakó pharizeusoktól üldözte- tett s elvégre az erdélyi és magyarhoni kir. curiák képében fenlévő Ponczius és Pilátus által elítélt istenembert, vagy hazafiú-istent, a Priesnitz jobbján álló Wesselényiben szemléiéin, ki mivel á\\i\.ó\&g föltámadt jelenleg a gráfenbergi híres menyországban, a tüzes pokol ellenlakában thrónol a porvilág fölött. Albachot pedig, noha fekete hábitusa épen nem hasonlított a fehér galamb tollaihoz, most az egyszer szent- léleknek képzelém, ki isteni szónoklatával ezerek leikébe öntötte a valódi hit, remény és szeretet fönséges ihletét, hogy a szellemtelen testiség, anyagiság bálványozói által üldöztessék, - és szent helyéről számüzetessék” (24b).

(A csuklyát viselő, pozsonyi születésű pátert teljes nevén Albach József Szaniszlónak azaz Stanislaus-nak hívták, ferences szerzetes volt és 1825 és 1838