Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Popély Gyula: Egy nemzetség kilenc évszázada a történelemben
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Balogh János - az apa - inkább még a II. József, a kalapos király idejében kibontakozó úgynevezett nemesi ellenállási mozgalomnak a bajnoka. Az idősebb Jánosról megtudjuk, hogy a megyegyűlések jegyzőkönyvét - vármegyei főjegyzőként - 1792-től már magyarul vezeti. Ott van az 1825. évi első reformországgyűlésen is, természetesen ellenzéki követként. 1827-ben halálozik el, 68 éves korában. Az ifjabbik Balogh János, a fiú, még híresebb alakja lett a reformkornak, valamint az 1848/49-es szabadságharcnak. A szerző könyvének teljes három fejezetét szenteli családja e kiemelkedő közszereplőjének bemutatására. Ez a három fejezet azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy itt valójában egy történelmi monográfiát olvas, amely az iljabb Balogh János reformkori politikusunkról szól, aki már ott van az 1830. évi országgyűlésen, majd az Októberi Diploma és a Februári Pátens kibocsátása után még egyszer utoljára 1861-ben is képviselővé választják. Az iljú Balogh amolyan fenegyereke volt a reformkornak - a szerző legalábbis ilyennek ábrázolja híres, sőt olykor hírhedt rokonát. Ha úgy adódott, dacolt a kamarillával, a titkosrendőrséggel, sőt még az uralkodó haragját is magára vonta. Természetesen, ennek az lett a következménye, hogy Wesselényi, Kossuth és Lovassy mellett 1835 júniusában ellene is hűtlenségi pert indítottak, amit azonban sikerült megúsznia börtönbüntetés nélkül. A történész szemével nézve „A per” című fejezet a könyv legszakszerűbben megírt része. Az 1848/49-es szabadságharc alatt Balogh János Trencsén és Nyitra vármegyék kormánybiztosa, közben képviselő a ’48 nyarán megválasztott országgyűlésben, és emellett még honvédtiszt is, előbb őrnagyi, majd alezredesi rendfokozattal. ’49 augusztusában Kossuthékkal ő is Törökországba menekül. Távollétében 1851 szeptemberében halálra ítélik, utána a pesti Újépületben jelképesen felakasztják. A szerző hiteles képet rajzol a szabadságharc utáni magyar emigrációról, annak minden felemelő és lehangolóan szomorú velejárójával egyetemben. Forrásként felhasználja nemcsak a vonatkozó szakirodalmat, hanem egyes emigránsok emlékiratait is. Stílusa még e gyászos folyamatok leírásánál is tartalmaz némi derűt, sőt helyenként mintha összekacsintana az olvasóval egy-egy kurrensebb esemény leírásánál. Mit csinált, hogyan élt Balogh János az emigrációban, és milyen is volt az emigránsok élete? A szerző ezekre a kérdésekre is keresi a választ. És ez a válasz bizony egyáltalán nem felemelő. Balogh János például előbb Törökországban tengeti életét, ahol - több magyar emigráns társával együtt - felveszi az iszlám hitet. A törökországi Aleppóból Málta szigetére sodródik, onnan pedig Londonba. A viszontagságos évek azzal végződnek, hogy hősünk végül kegyelmet kér és kap. A halálra ítélt és jelképesen kivégzett bújdosó 1859-ben visszatérhet hazájába. „Otthon” persze előbb egy félesztendős vizsgálati fogság várja, de utána aránylag zavartalanul él, már amennyire ezt az általános vagyonelkobzás utáni szegénysége engedi. A könyv zárófejezete „A Balogh nemzetség utolsó fiai” címet viseli. Ebben
