Irodalmi Szemle, 2004

2004/2 - Kmeczkó Mihály: Utóirat (versnovella)

Kmeczkó Mihály

9.

Ház, ház.

Csigaház. Bigaház. Igaház.

Fáz, fáz.

Fázik a lélek. Fázom, míg élek.

Az, áz.

Ázik a ház. Fázik a láz.

Ház, ház.

Igaház. Igeház.

Frász!

Félek. Mert élek.

Ász!

10.

A világnyi nagy házban van egy különleges pont.

Ahol boldognak és erősnek érezheti magát.

De azt a helyet meg kell keresnie.

Véghetetlen ideig próbálkozott.

Mindenhová leült.

Hempergett akár a kígyó.

Nem történt semmi.

Hirtelen egy előtte lévő pontra kezdett figyelni.

A szeme sarkából nézve az egész világ zöldessárga színt öltött.

Váratlanul észrevettem egy másik színárnyalatot. Jobbfelől, a látóterem szélén a zöldessárga átment élénklilába. Teljes erőmmel arra koncentráltam. A lila egy halványabb, de még mindig fényes színné fakult, és úgy is maradt, amíg erősen figyeltem rá.

Úgy döntött, azon a helyen fekszik le.

Különös nyugtalanság fogott el. Valóságos testi érzés volt. Mintha kő lett volna a gyomrom helyén. Felugrottam. És azzal a mozdulattal hátrább is léptem. A nyakamon felálltak a szőrszálak. Lábaim kissé behajlottak, a testem előredőlt, karomat mereven magam elé tartottam, ujjaim karomként görbültek be. Ekkor ráébredtem furcsa testtartásomra, de csak növekedett a rettegésem. Önkéntelenül hátraléptem és... a földre rogytam.

Megtalálta a helyét.

11.

Tisztábban látom azt, amiről tudomásom sincs.

Nem kell sehová mennem, ha tájat akarok látni.

Nem szükséges kimozdulnom, hogy emberrel találkozzam.

Minden táj bennem van.