Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Pomogáts Béla: Az irodalom, mint etika
Az irodalom, mint etika tradíciókra utalt. A Nyugat körében a szabadság eszményének elkötelezett írók között ekkor vált ismét népszerűvé Kazinczy Ferenc, valamint Arany János alakja és öröksége. Babits, Schöpflin Aladár, Halász Gábor, Hevesi András, Keresztury Dezső és maga Radnóti vette gondozásba ezt az örökséget, hivatkozva arra, hogy Kazinczy és Arany is az irodalomban mint életformában találta meg a szellemi ellenállás lehetőségét, és a mesterség művelése révén tartotta fenn, őrizte meg a humánus értékeket. Kazinczy és Arany öröksége az értelmes rend és a fegyelmezett alkotás példájául szolgált, művészi és emberi minőséget kívánt, erkölcsi mértéket szabott. Az irodalom fogalma ebben az értelmezésben túlnőtt hagyományos határain. Nem pusztán önkifejezést vagy szolgálatot jelentett, hanem erkölcsöt, emberi tartást, a humánus élet egy lehetőségét és változatát. Radnóti Miklós számára pedig szinte mindent: menedéket, hivatástudatot, etikát, végül az ellenállás fegyverét. Az embert, a polgárt meg lehetett fosztani köznapi örömeitől, munkájától, attól, hogy betöltse tanári hivatását, amelyre hosszú évek egyetemi tanulmányaival készült, végül szabadságától és életétől is. Az írót azonban nem lehetett sem megalázni, sem kifosztani, amit elraboltak tőle, mindent visszaszerzett a szellem világában: az irodalomban. A műhely és a vers lett legbiztosabb tulajdona. Vajon véletlen-e, hogy az emberi személyiség ilyen körülmények között az irodalomban keresett beteljesülést? Az alföldi táj és a budai otthon után az irodalomban épült fel az a békés és boldog Árkádia, amelyre a költőnek, a történelmi viharok között, oly nagy szüksége volt. Radnóti a költészetben kereste az igazabb élet lehetőségét, és találta meg önmagát, a költészetben lelte meg azt a szabadságot és emberi méltóságot, amelyre különben mindhiába vágyakozott: képzeletében és vágyaiban építette fel Árkádiát. Az irodalom menedéket adott, ezt a menedéket mind jobban veszélyeztették a külvilág barbár rohamai. Az árkádiai béke inkább nosztalgikus lett, mint idillikus, léte törékeny volt, biztonsága veszélyeztetett. Radnóti nem a birtokon belüliek nyugodt illetékességével szólt róla, hanem erős nosztalgiával, amelyet áthatott a szorongó érzés: vajon meddig ad menedéket az irodalom, az emberi méltóságnak ez a védtelen, végső szigete? Kazinczyt idézve sem egyszerűen a szellemi ellenállás klasszikus példája lebegett a szeme előtt, bekerítve, veszélyek között, nosztalgikus érzéssel kellett visszagondolnia a széphalmi remete nyugalmas évtizedeire. „Biztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak, / mert jó lenne messze és műhelyben élni csak. / O, véled gondolok most, tollas jobb kezemmel / s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester” - hangzott fel e nosztalgia az Írás közben merengő soraiban. A költészet Árkádia és menedék volt Radnóti számára, amellett hivatás, a- mely a mesterség fölényes ismeretét és áldozatos szolgálatát kívánta. Cserébe az írástudó méltóságát adta, öntudatot, amelyre különösen nagy szükség volt a megaláztatások idején. Radnóti Miklós felelősséggel és nagy biztonsággal vállalta ezt a hivatást, tudatos munkával készült rá, következetes szorgalommal sajátította el
