Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Pomogáts Béla: Az irodalom, mint etika
Pomogáts Béla a mesterséget, a technikát, az eszközöket. A modem költőknek ahhoz a fajtájához tartozott, amely állandóan új ismereteket szerez, mindig kísérletezik, hogy igazságait minél tisztább és pontosabb fogalmazásban adhassa közre. Ilyen költő volt Apollainaire, Rilke, T. S. Eliot, Aragon, a magyar irodalomban Babits, József Attila, Szabó Lőrinc és Weöres. E költők tudatos tevékenységnek tartották a versírást, nem pusztán a tehetség megnyilatkozásának. A költő szerintük nemcsak alkot, hanem kutat és kísérletezik is. Apollinaire a költőt egyenesen a feltalálóval vetette össze: „Csak azt nevezhetjük költőnek - hirdette -, aki feltalál, aki teremt.” Új költészettan született valójában, az intellektuális alkotó művészetelmélete. Szemben a romantika és az avantgárd teóriáival, amelyek a teremtő ösztönt és képzeletet állították az alkotó tevékenység fókuszába, a század intellektuális költészete a felkészülésnek, a kísérletnek, a rendező értelemnek adott teljesebb szerepet. A költő tartalmas műhelymunkával készült az alkotásra, ötleteket és metaforákat gyűjtött, régebbi mestereket tanulmányozott, tudományosan képezte magát, gondos műveltséggel, belső fegyelemmel öntötte végső formájába a szöveget. A formának szinte világnézeti szerepe volt, noha erősen eltérő, akár ellentétes világnézeteket is kifejezhetett, mint Apollinaire és Aragon, Babits és József Attila esetében. A műgond és a művészi fegyelem mindig a gondolkodás és az alkotó folyamat belső rendjére, racionális igényére utalt. Radnóti Miklós költészetét is mindinkább a fegyelmezett, intellektuális költészettan alakította. Az ő formáinak is világnézeti jelentésük volt, az általános zűrzavarban a zárt és tiszta forma eleve protestált, a józan értelemhez fellebbezett, a klasszikus humanizmus követelményeit fejezte ki. Az ésszerű rendet, a belső fegyelmet állította szembe azokkal a zavaros eszmékkel, amelyeket a korszak totalitárius világnézetei terjesztettek külföldön és idehaza. A tökéletes kifejezést kereste, azt az alakot, amelyhez sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet. Nem írt sok verset, távol állott tőle az a gyakorlat, amely a tegnapi élményből mai költeményt csinál, de ami műhelyéből kikerült, az egyre hiánytalanabb formában és egyre tökéletesebb zengéssel fejezte ki sorsát és tapasztalatát. Hónapokig javította, csiszolta a szöveget, nemegyszer átdolgozta elkészült verseit. Áldozatos műgondját tanúsítja, ahogy megjelenő könyveinek nyomdai megformálásával foglalkozott: gyakran maga ügyelt fel a tipogáfiára és a szedésre, a korrektúrát mindig aggályos gonddal végezte. A nyomdászok, akik maguk is megbecsülték a mesterségbeli tudást, a lelkiismeretes munkát, örömmel fogadták a költőt, szívesen vállalták vele az együttműködést. Igazi „poéta doctus” módjára dolgozott: műhelymunkája, fordításai, költészetről szóló esszéi nyomán nemesedett és gazdagodott költői nyelve és stílusa. O maga is vállalta a „tudós költő” szerepét. „Poéta doctus? - jegyezte fel naplójába.- Nem tudom, mindenki mást ért rajta. Ha Csokonai s Arany poéta doctus, ha az anyag természetének és törvényeinek tudományos ismeretére és a tudatosságra
