Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Duba Gyula Gondolatmenetünkben ahhoz a ponthoz értünk, amikor vissza kell térnünk a galambokhoz, hogy folytassuk történetüket. Ezúttal azonban városi galambokról lesz szó, akiknek az élete olyan, mint a hozzájuk hasonló, látszólag egészen jó sorban élő, mégis mindenféle hányattatásoknak kiszolgáltatott páriák sorsa lehet. Volt idő, hogy házunk padlásán éltek. A vén ház padlása, alapjait valamikor a tizennyolcadik század végén rakhatták le és két évszázad során háromemeletessé nőtt, őrizve történelmi idők és tragikus korszakok emlékezetét, melyek során tisztes polgári házból, majd felújított úriházból szociális szükségmegoldásoknak kitett bérházzá alakult. Ennek a zivataros történelmi metamorfózist megélt épületnek a tetőterében, a számos helyen beázott tető alatt pokoli körülmények között éltek a galambok. A lyukakkal ékes etemittető alatt borzalmas és kietlen állapotok uralkodtak. A legsilányabb párialéten is túltesznek. A látvány mindig elborzasztott, amikor kiadós nyári záporok vagy tartós őszi esőzések alkalmával felmentem a padlásra, hogy töredezett palalemezekkel megjavítsam a tetőn tátongó lyukakat, ilyenkor úgy éreztem magamat, hogy a kiszolgáltatottság és nyomorúságos lét legmélyére tekintek. A padlás léckerítésekkel elosztott tere régen lepusztult, a fülkék nagyrészt üresek, itt-ott áll még egy-egy régi komód, nagy fonott hajósláda és porlepte ócska bőrönd, mintegy az egykori büszke, utazásokkal teli idők kallódó emlékeként, papírhalmok és rongycsomók, pléh kifőzőfa- zék, nagy cserépedények, némi ócska limlom, csupa értéktelen haraburdum. De nem ezek adják meg a térség jellegét. Hanem az irgalmatlan mennyiségű por, piszok és szemét, amely a talaj vedlett tégláit borította. Lécdarabok és rongycsomók, összetört palamaradványok, téglatörmelék és galambtoll, döglött madarak kiszáradt tetemei és összeaszott fíókák enyésző maradványai. S mindezek mellett és felett száz meg száz galamb. Nagy nyomorúságban tömegnyi városi galamb! Ülnek a léceken, a gerendákon, szanaszét csimpaszkodnak, és mind-mind a fejét csavargatva, nyakát nyújtogatva nézi, figyeli, lesi a belépőt. A szeméthalmok és elhullott tetemek áporodott bűzt árasztanak, toll és ürülék mindenütt, a guanó jellegtelennek tűnő, mégis erős szaga, fénycsíkokkal szabdalt félhomály. Amikor felrepülnek előlem, olyan zajt csapnak, mintha száz meg száz tenyér verdesne kétségbeesetten, mintha jajongva nagy ív papírokat repesztenének, csapkodva menekülnek, és arcomat, szememet veszélyeztetik. Dante madárpokla! Menekülnének, de nincs hová. Nincs annyi eszük, hogy a szellőzőablakokon és a hiányzó palák tátongó lyukain kimeneküljenek, belebambultak a gyomorba. Már csak néznek, riadtan bámulnak, egymásra pislognak, nem tudják, mit tegyenek. S amikor felrepülnek, összevissza csapongnak, egymásnak ütköznek és a tetőt ostromolják, mint az eszementek. Karéi Capek írja róluk, hogy egyéniség híján való tömeglények! A csoport része mindahány, nem egyedek, és szánalmas erotikái hősködésükön kívül nincs magánéletük. A tojókért néha civakodnak, de azt sem versengésből teszik, hanem mintegy szokásból, s a párbaj során valamelyikük mindjárt megfutamodik. Sem szenvedélyük, sem akaratuk, engedelmes szolgái közösségi természetüknek. Csoportlények, ám az együttérzést nem ismerik, sem a segítőkészséget, közönyösen megbámulják, ha valamelyikük felfordul, s amikor mozdulatlanság
