Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető

Galambtemető ba dermedt, tovább nem törődnek vele. Évtizedek során nagyon közelről megismer­tem a városi tereken oly fontoskodva és büszkén tipegő galambok igazi létét, rejtett páriaéletét, mondhatnám, tündöklését és nyomorúságát. Mintha rendszerhű valóság volna, a kilencvenes évek elején a padlástér is megváltozott, a piacgazdálkodás erői a sorsába avatkoztak. Valaki megvette, újgaz­dag vállalkozó, beépítette, elegáns lakótérré változtatta a korábbi infernó szín­helyét. Hónapokig dübörgött felettünk a mennyezet. Nehéz kubikustalicskák dübö­rögtek, villamos gépek morajlottak, néha esővíz árasztott el bennünket, mert felet­tünk nem volt tető. De ki kellett bírni, bár nehezebben, mint korábban a galambok kaparászását a téglákon, amit a falak levezettek a lakásba. Felettünk új idők erői dü­börögtek, és diadalmas morajukkal jelezték, hogy utána minden jó lesz, sok minden szebb és biztonságosabb lesz. Ma már évek óta nincsenek a padláson galambok, az enyészet és elmúlás rideg roncsa helyén gazdag emberek laknak és élnek fényűző életet, pompás autóikat mindennap látjuk az utcán öreg házunk előtt. Nyilvánvaló lett azonban, s nem sok örömünk tellett benne, hogy a galambok továbbra sem hagyják el a házat, a padlástérben eltompult agyuk és gyér eszük nem sugallja, hogy az új világban kibírhatóbb életteret keressenek. A padlásról kiszorultak, a világító­udvar maradt számukra, egy négyszer háromméteres szabad térség az épületfalak között, terjedelmes kürtőszerű tér, amely a magasban nyitott s az égre tárul, lent pe­dig a mélyben a ház földszintjéig ér. Űr a kőtömbök között. Ha mindenképp meta­forikus összefüggések vagy szimbolikus azonosulások felfedezésére törekednénk, akár Sartre A Lét és a Semmi című müvére is utalhatnánk, s mint később kiderül majd, nem is alaptalanul. A változás akár előnyösnek is tűnhetne fel, a galambok itt több világosság és elviselhetőbb légkör birtokában élhetnének. Ám az élőlények makacs tulajdonsága, legalábbis úgy tűnik fel, hogy mindig képesek gondoskodni létük bonyolultságáról és elviselhetetlenségéről, nevezetesen, hogy életük mind ki­látástalanabb legyen. A világítóudvar szűk terében nem fér el annyi galamb. Bár még így is nagyon sokan vannak. Pedig csak a legéletrevalóbbak, a legerősebbek, a legharciasabbak, mondhatnánk, a legvadabbak maradtak, valamiféle kezdetleges etnikai tisztogatás szellemében a gyengébbeket elűzték, kérlelhetetlen terrorral rá- kényszerítették, hogy eltűnjenek, elrepüljenek arrafelé, ahogy Makkfejű Sztyepán mondaná, oda, ahol a Madártemető van, esetünkben a Galambtemető lehet! Bár az itt maradtak sem jártak jobban, számukra - ahogy később látni fogjuk- a világítóudvar lesz a Galambtemető. Ilyen a városi galamb, szabad lehetne, még­sem ismeri a szabadságot. Nyáron méltóságosan tipeg a tereken, a kismamák kifli­darabokkal etetik őket, míg gyerekeik, ennivalóan édes, ám módfelett csintalan és kalandvágyó emberkék, miután megbámulták őket, kergetni kezdik a galambokat, szilaj kiáltozással hajkurásszák, s ők fel-felröppennek előlük, de igazából megaláz­kodnak. Télidőben és kora tavasszal a napfényes háztetőkre repülnek, összekupo­rodva és szorosan egymás mellé gyűlve gubbasztanak a langymelegben, a napnak még alig van ereje, ám ők olyanok, mint akik nyugtalan álomból derűs örömre éb­

Next

/
Thumbnails
Contents