Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Galambtemető Vannak emlékeink, amelyek úgy tűnnek elő a régmúlt anyagtalan homályából, mint amikor egy sötét hegyvidék csúcsaira váratlan napfény derül. Mozdulatlan merev képek villannak, mint az ikonok. Mintha az emlékezet nem a cselekvést őrizné, hanem csak a látványt! Tél volt, a háztetőn kissé megereszkedett és lecsüngött a hó, az ereszen jégcsapok lógnak. Anyámmal állunk a gangon, kihívott a meleg szobából, ragyogó napsütés van, a jégcsapok mégsem könnyeznek, s anyám azt mondja: nézd, apád feltette a galambházat! Neked csinálta, a nyáron majd galambjaid lesznek! Akkor persze még nem figyeltem meg, később jutott eszembe, hogy az állatok helyeit a tyúkokét s a kutyáét ólnak hívtuk, csak a galambokét galambháznak! De hát akkor még a- lig gondolkoztam, éppen csak ismerkedtem a világgal. Néztem, amerre anyám mutat, az udvar hosszán a kamra felé. Túl a ló- és tehénistállón, az akol felett, mely ferdén lejtős cseréptetejével az öreg házhoz volt ragasztva, ahol a fehér falon, a tető padlata alatt, a fal és a tetőszerkezet derékszögében lóg a szürke deszkaláda, vagy doboz?, deszkaskatulya? Elején tenyérnyi négyszögletű nyílás és lécekből ácsolt, kicsiny ülőke. Apám műve a galambház, aznap készítette. Nagyon szerettem volna, hogy galambjaim legyenek! Hát, anyám szerint, nyáron majd lesznek... Az emlék többi része már inkább gondolat, méginkább utánérzés. Nagyon várom a tavaszt, amikor majd galambpár foglalja el a házikót, vékony ágacskákat, szalmaszálakat hordanak bele, fészket raknak és szeretik egymást, felváltva tojásokat melengetnek, s egyszer majd meghallom a kicsinyek nyívó csipogó fészkelődé- sét. A hím galamb pedig felfújt beggyel az ülőkén ül és önérzetesen turbékol... Nagyon akartam a galambokat, és később, hogy elszaporodtak, megszoktam őket. A háztetőn ültek vagy a színben röpködtek, magabiztosan burukkoltak és sokat piszkoltak, de sosem bántottam őket. A galambház látványa pedig mindig, még ma is melengeti a szívemet, apámra emlékeztet. Az emlékképek természete rejtélyes, úgy viselkednek, mint a - szerencsére nem rosszindulatú - daganat, alighogy megszületnek, máris növekedni kezdenek. Rokon dolgokat idéznek fel, burjánoznak és megjelenítik a régmúlt időt. Vagy inkább valamiféle egyidejűséget bűvölnek ránk, még inkább időtlenséget talán, melynek során emlékeinket úgy éljük újra, mintha a jelenben történnének. A jelenben történnek, bár a múltban látjuk őket! Vagy inkább érezzük, nem régi jelenségekként, hanem lényünk részeiként? Bárhogy van is, nem természetellenes és baj sem lehet. Makkfejü Sztyepán sem úgy beszél a Madártemetőről, mintha éppen onnan jönne és biztosan tudná, hogy vesznek el, mert látta a halott madarakat. Úgy szól róluk, mintha nemcsak sejtené, hanem biztosan tudná, hogy azért nem térnek viszsza sokan közülük, mert ott kell lenni a Madártemetőnek, annak a helynek, amely mindenki végső nyugvóhelye, örökös otthona lehet. Bizony a legfontosabb dolgainkat sejtések bizonytalansága és titkok köde veszi körül. Talán innen van, hogy az emlékezés jelenségeiről is gyakran úgy érezzük, igazabbak, mint a naponta megtörténő dolgok. S néha, nagyon őszinte és tiszta perceinkben megérezzük, hogy az emlékek valamilyen módon összefüggnek az elmúlással.
