Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Duba Gyula Galambtemető (.Részlet Az élet leszálló íve című készülő regényből) 1. „A VILÁGÍTÓUDVAR NYOMORULTJAI” A történetről Prisvin novellája jut eszembe, a Madártemető. Részleteire már alig emlékszem, régen olvastam. Az északi sarki vadludak vándorlásáról szólt a történet, sok ezer kilométeres költözésükről, végtelennek tűnő röptükről meg a vadászokról, akik délen várják, hogy elejtsék őket. A jeges tundrákról és sivár szigetvilágból indulnak útnak, ahol dermesztő a levegő és alig kél fel a nap, nyári táborozási helyeikről kelnek útra dél felé, hogy a még iszonyúbb sarki tél idejét enyhébb vidéken töltsék. Vándorlásuk során egészen a déli meleg tengerekig repülnek. Több ezer kilométeres útjukon éppen csak meg-megpihennek. Valahol ilyen pihenőhelyükön mondta Makkfejű Sztyepán, a vadász, hogy onnan délről nem mind jönnek visz- sza, az öregek, a betegek, az élhetetlenek és gyámoltalanok meg a kevésbé kitartóak ottmaradnak. Mert, mondta a vadász, a macska kimegy a farakás mögé meghalni, a borz odvába húzódik. De hová repül meghalni a madár? Oda, mutatott dél felé, oda megy... mert ott van a Madártemető...! Az összevetések persze sosem tökéletesek. Az író tudja, hogy jelentésüket illetően a metaforák érzékenyek, a szimbólumok pedig egyenesen kockázatosak. A két összevetett jelenségnek ne a felszíne, hanem a lényege legyen hasonlatos. Amikor Makkfejü Sztyepán sokatmondó, avatott komolysággal azt állítja, hogy ott van a Madártemető, a fogalom jótékony homály és sejtelmes titokszerűség ködében mutatkozik. Romantikus rejtélyszerüséget sejtet: ki tudná, mi történhet ott, ahonnan nem térnek vissza a vadludak! Milyen sors kényszeríti őket, hogy ott maradjanak? Ezt bizony még Makkfejü Sztyepán sem tudja, s talán nem is szeretné...! A galambok sorsa azonban, mert a következőkben róluk lesz szó, sokkal átláthatóbb, egyszerűbb és lehangolóbb. Nyoma sincs benne nagyvonalúságnak, felemelő sejtelmeknek, netán csodás természeti titkoknak. Az ő sorsuk egyszerű, illúziótlan, mondhatnánk mindennapi! Vagy még ennél is rosszabb. Nem közönséges galambsors, a párialétnek megfelelő, hanem drámaibb. S amellett végzetesen egyszerű, amilyen az elesettségre ítéltek sorsa. Meglepő lehet, hogy párialétük ellenére úgy szólok róluk, mintha emberek lennének. Erről azonban nem tehetek, talán az az oka, ahogy más egykori galambok az emlékeimben élnek. Apró, négy-öt éves gyerek lehettem, amikor a galambházat készítette apám.
