Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán Orpheusz lantja, Dávid hárfája (Utószó Petrarca kötetéhez) Az idén 700 éve született Petrarca neve hallatán talán nem is elsősorban maga a Daloskönyvéve\ klasszikussá vált szerző jut az olvasó eszébe, hanem a petrar- kizmus, az a hatalmas hatástörténeti uszály, melyet az utánzók végeláthatatlan, nemzeteket és nyelveket magába olvasztó sora, valamint a neolatin szerzők „irodalomtörténeti bukása” szinte a végtelenségig hosszabbított meg. Európa Petrarcától tanult jól és kevésbé jól szerelmes verset írni, s még Babits is beleesett abba a csapdába, hogy a petrarkizmus irányából olvassa vissza az igazi Petrarcát, amikor „az egész modern szentimentális és sablonos szerelmi költészet atyjának” titulálja, s még azt is megkérdőjelezi, hogy az egy megkésett, monomániákus trubadúr bőrébe bújt költő által megénekelt Laura valóban misztifikálódik-e, mondván: „Laura semmi más, mint egy nő.”' Hogy e méltatlan sorok mennyire más értelmet nyertek a Daloskönyv (II Canzoniere) új olvasataiban, illetve a Diadalok (I Trionfi) című, magyarul nem ismert olasz remekmű fényében, nem tisztünk itt részletezni. Annyi viszont egészen bizonyos, hogy a latin Petrarca ismerete nélkül a Daloskönyv olvasati lehetőségei is jelentős mértékben beszűkülnek. A megtagadott és elfeledett, az irodalomtörténet nemzeti jellegének kidomborodásával egyenes arányban mellőzött humanista latin költészet újfent játékba hozása elsősorban korunk érdeme. Petrarca latin nyelvű költészetének mélységei jószerével még feltáratlanok, de az máris jól látható, hogy e szöveguniverzum alapsejtje a metamorfózis, a folyamatos át- meg átváltozás megannyi költői mechanizmusa. Laura, Petrarca reménytelenül túlmisztifikált szerelme az olasz Daloskönyv témáinál sokszorta tarkább karakterű latin versek tükrében titkos kódok mögöttes értelme lesz: hol sírba zárt nimfa, hol egy-egy szójátékban megbúvó allúzió (latinul: laurus - babér, aura - szellő, aurum- arany) mitológiai utalásrendszere szerint lép be egy áttételesebben értelmezhető mesébe (pl. a hiába vágyakozó Apolló és a babérfává változó Daphné történetébe), hol pedig merő célzás.2 Szentimentalizmust nem találni Petrarca latin költészetében, s még a vallomásosság pőre őszinteségét és magányát is többszemélyessé teszik a Petrarca latin szövegeiben megszólaló antik hangok. Vagyis: Francesco Petrarca olasz és latin nyelvű költészete nyelv- és hagyományteremtő erejű. Kissé pontosabban szólva a visszacsatolás és modellálás eszközével hoz létre „új” költői nyelvet, felszámolja kora erősen vulgarizált latin költészetének kaotikusságát, rendszert visz bele, pontosan kiméri régi-új birodalma határait, és ugyanakkor
