Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - MARGÓ - Vörös Ilona: Fürge, Rigó (életképek)
MARGÓ tesítettem a kutya gondozásában, csak a sétáltatást nem vállaltam, mert a kutya erősebb volt, mint én. Az udvaron játszottam vele, persze a magam módján lassacskán. Érdekes volt, hogyan biztatott Fürge engem a gyorsabb mozdulatokra, szinte csodálkozva szemlélte lassúságomat. Ugyanis az unoka az ő gyors kívánalmainak mindig eleget tett. Fürge ottlétemkor egyedül is nagyokat nyargalt az udvaron. Ilyenkor dicsértem és biztattam őt, amit szinte nevető pofival vett tudomásul. Sajnos a néni megbetegedett, a testvére magához vitte más városba. A porta, ha a családtagok elmentek, üres lett, ezt Fürge nem szerette. Mikor ott tartózkodtam, kertészkedtem a közelében, beszéltem hozzá, csillogó szemmel tudatosította. Ha azonban indulásom jeleztem: - Fürge, megyek haza - szemei bánatosak lettek. Ilyenkor magamhoz szorítottam, simogattam, ő a kezem nyalta és szorosan simult hozzám. Nagyon rossz volt őt otthagyni. A közelében tartózkodva azt is megfigyeltem, ha autófékezést hallott, mindjárt a kaput nézte, nem a fiam jön-e érte és viszi valami tüneményes helyre. Ugyancsak megérezte a 4 és a 6 órát is, mert ilyenkor az unokák jártak hozzá. Ezért fürkésző szemmel leste a kaput, szinte bűvölte, hogy nyíljon már ki. Ám, ha a kapu nem nyílt ki, nagyon bánatos és szomorú volt. Nekem ezt többször végig kellett néznem, különösen akkor, ha a család a szabadságát valahol messze töltötte. Ezt az időszakot volt a legnehezebb elviselni Fürgének is, és nekem is. Ilyenkor kizárólag csak az udvaron történő játékkal és sok-sok finom eledellel tudtam egyedüllétét elviselhetővé tenni. Mire a család megérkezett, nem győzték csodálni, hogyan gömbölyödött ki az amúgy szép, nyurga eb. Együttlétem Fürgével nem múlt el nyomtalanul. Értelmi és érzelmi kötődése irántam nőtt, amit a család is észrevett. - Egyik családi közös sétán, rövid ideig én is velük voltam. Mikor jelezték, hogy hosszabb sétára indulnak, akkor már nem tartottam velük, így elbúcsúztam tőlük. A fiúk Fürgével pillanatok alatt leszaladtak a völgybe. A domb tetejéről kiáltottam oda: - Fürge, megyek haza! Erre a kutya, mint a nyíl, futott hozzám, hogy elbúcsúzzon kéznyalással, dörzsöléssel, s fogadja búcsú simogatásomat, majd visszafutott a többiekhez. Azt hiszem, kevés állat, akár kutya is, tud ilyen magas fokon, már szinte emberi értelmet idéző módon, érzelmet kifejezni. Egy este a kutyás udvar szomszédja telefonált, hogy Fürge az utcán van. A fiam rögtön ment és a kutyát a helyére vitte, akkor vette észre, hogy a ketrecet valaki kinyitotta. Ez a kieresztés, telefonálás másodszor is megtörtént, de akkor a kutyán már nem volt ott a nyakörve. Harmadik telefonálás után, hogy Fürge az utcán van, már hiába mentek, mert mire odaértek, a kutya már sehol sem volt. Keresték egész éjjel. Keresték másnap. A keresésbe barátok is bekapcsolódtak, s harminc kilométeres körzetben hetekig keresték, de hasztalanul, Fürgének nyoma veszett. Addig nem is sejtettük, hogy Fürge eltűnhet, annyira valóságos volt a jelenléte. Ahogyan azt sem hittük volna, hogy hiánya ilyen fájó lesz. A valamennyiünk által nagyon szeretett, s a most elveszett Fürgét a család csaknem gyászolta. Emléke ma is ott él bennünk egy nemes, nagyszerű, szép és hűséges kutya alakjában.
