Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - MARGÓ - Jakab István: Egység a sokféleségben (publicisztika)
MARGÓ közül talán senki sem figyelt fel ennek a dalocskának ellentmondásos voltára, mint ahogy több más olyan jelenség sem tűnt fel nekik, mely rám mély hatást tett. Például egy ünnepélyen történt eset. Március 15-én az ünnepélyt záró Himnusz elhangzása után egy leventeoktatói egyenruhában szívesen díszelgő vidéki tanító - aki fiát, osztálytársunkat jött meglátogatni Patakra - két leventét pofozott meg ott, mert azok a Himnusz éneklése alatt nem álltak vigyázzban. Ezt többen szinte természetesnek tartották, de ha kevesen is, akadtak, akik nem helyeselték. Elsősorban azért, mert úgy ítélték meg, inkább feltűnési vágy volt a „tanító úr” indítéka, mintsem nevelési szándék. Engem viszont az ilyen „nevelési módszer” hozott ki a sodromból. * * * Visszatérve témánkhoz: nem egyetlen válfaja létezik tehát a magyarságnak: a Horthy-rendszerre jellemző magyarság. Voltak akkor is, ott is demokratikus érzelmű emberek, de azok nem hallathatták megtorlás nélkül szavukat. S ha mi most példáért akarunk Magyarország felé fordulni, akkor nem feltétlenül abban a rendszerben kell keresnünk azt, ami magyar, csak azért, mert mi - tájékozatlanságunk miatt - éppen azt ismerjük, elődeink azzal álltak állampolgári kapcsolatban (sőt még miközülünk is az idősebbek). Persze a Rákosi-időkre jellemző sajátosságok még kevésbé tekinthetők helyesen értelmezett nemzetieknek, magyaroknak, hiszen az a rendszer a „szovjet példa” terjesztésében még a szocialista Csehszlovákiát is felülmúlta. Ha kevés is a lehetőség az újabb magyar történelemben a korszerű magyarság sajátosságainak felderítésére, azért akadnak rövidebb időszakok, amelyekből meríthetünk. Például a háború utáni koalíciós időszaknak Tildy Zoltán és Nagy Imre nevével fémjelzett szakasza, de az ötvenhatos események ideje is, és természetesen a rendszerváltás utáni évek józanabb irányzatai között is találunk hasznosítható példákat, mintákat. El kell ismernünk, hogy sem a 20. század második fele, sem pedig a 21. század eleje nem kedvez igazán a nemzeties politizálásnak, sőt gátolja azt. A 2. világháború után a szocializmus építésének időszaka a nemzetköziség perspektíváját tűzte a magyarok elé is azzal a biztatással, hogy olyan világ é- pül, amelyben a nemzetek egyenrangúak lesznek, és nem a nemzeti szempontok lesznek az elsődlegesek. (S a valóságban a szovjetorosz hegemónia épült.) A 21. század eleje még az Európai Unióhoz csatlakozás időszaka, amelyben a csatlakozástól várjuk a nemzeti problémák megoldását, bár tudjuk, hogy a „határok légiesítésén” kívül aligha számíthatunk sokkal többre. Napjaink nemzeties politizálásában sokszor írják le és mondják ki a magyaregység, magyarösszetartás szavakat, nemcsak általános értelemben, hanem kisebbségi vonatkozásban is, főképpen arra utalva, hogy e szavak valóságtartalma hiányzik közéletünkből. Nem tudunk összefogni, egységbe kovácsolódni. S minderről o- lyan korholó hangnemben írnak és szólnak, mintha a magyaregységnek valamiféle állandó tulajdonságának kellene lennie a magyarságunknak mint sajátosságnak. De vajon lehet-e ez valójában? Lehet-e az, amikor a magyarságot (mint népet) oly sok szempont osztja meg?
