Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Fónod Zoltán: „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” (Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, a 80. születésnapja ürügyén)
Száz éve született Szalatnai Rezső teszi: „hogy a jó költő kitűnő prózaíró is, azt a Japán szerelem című elbeszélése mutatta meg, s azt is, hogy a magyar novellairodalomban iránya nem szabványos, müveinek karaktere pedig aligha hasonlítható más írók elbeszéléseinek jelleméhez. A rajz tisztasága esetleg Márai Sándort idézheti meg, anélkül természetesen, hogy kettejük valamilyen irodalmi kapcsolatára gondolnunk kellene, az emberi érzés egyetemességének rajzait leljük meg ebben az öt novellában.” Ami a költő és a szépíró váltógazdálkodását illeti, erre könnyű válaszolni. Verset mindig ír az ember, én legalábbis tízéves koromtól mindmostanáig. Idegen környezetben a felhasználhatóság reménye nélkül, írószerszám és papír nélkül is börtönben, bányában, fejen állva. A nagyobb lélegzetű prózához azonban, ahogy ezt már Zola is megjegyezte, jó, ha van egy asztal, szék, amire le lehet ülni, és ideiglenes fedél az ember feje fölött. A rádiójátékok a túlélésben segítettek, de ezek irodalmi értékeit a kritika sohasem vitatta. Kiegészítésül talán még annyit, hogy a Tetovált angyalok című kisregényemből Csehszlovákiában film is készült, a vetítésre azonban távozásom miatt már nem került sor. Két másik filmem az osztrák televízióban került bemutatásra. * Költőként kezelted pályafutásod, még nem voltál húszéves, amikor megjelent első versesköteted, Égből üzenek címmel (1941), majd a Gombostűk háborúja (1944), illetve Égetett sienna címmel (1944) egy kisregényed (?). Jogi tanulmányaid egyhangúsága „ösztönzött” az irodalmi tevékenységre, vagy az ösztöneidbe kódolt akarat, illetve az a tény hogy az irodalom ezekben az években „ menekülés ” is volt számodra, a „való világ” elől? A bemocskolt fóliáns című versedben írtad, 1944-ben: „Az istenek korában drága pergamenre / valaki legendák üzenetét írta /, azóta tankok és emberek tiporták, / a véres pacnikban szétfolyt a tinta. ”- Vivere non est necesse, navigare necesse est („élni nem szükséges, hajózni szükséges”- szerk.) - ebben a vallomásban tulajdonképpen benne rejlik a kérdés megválaszolhatatlan válasza, vívódón, őszintén és halálig vállalva e magatartást, és természetesen az élet és az írás szétválaszthatatlan természetében is. * Semmi közelebbit nem tudunk családi környezetedről, s arról, mi adta a késztetést arra, hogy egy életre elkötelezd magad az irodalomnak?-Nagypolgári családból származom, vallottam az akkoriban csöppet sem dicséretemre váló káderlapon. Persze, e meghatározás továbbminősítését angol és német kisasszonyok, házvezetőnők és mások tágították, olyan ellenőrizhetetlen messzeségig, hogy egyik ősöm állítólag török pasa volt, aki a magyaroknak elárulta a várat. Nos, ez csöppet sem dicső cselekedet, szégyelltem is magam egy darabig, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy az állítás semmivel sem bizonyítható. Ettől kezdve arra törekedtem, hogy ha az ősök kutatásában semmi érdemlegesre nem akadok, ne is foglalkozzam vele, és próbáljak azon munkálkodni, hogy a saját életemben ne legyen szégyellnivaló.
