Irodalmi Szemle, 2004

2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Fónod Zoltán: „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” (Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, a 80. születésnapja ürügyén)

Száz éve született Szalatnai Rezső

európai tudatot reprezentáló regényt kérnének tőlem, ezt a könyvet feltétlenül az elsők között mutatnám fel.” Vagy egy másik magyarországi kritikus „A szürrealista Gulág” című írásban: „...most is talány, miképp engedte meg úgy csonkított formában is a prágai tavasz letörése után a csehszlovákiai cenzúra e regény megjelenését. Monoszlóy mindent elmondott már akkor erről a nagy történelmi tévedésről, amit sokan csak most mernek leírni, a negatív szelekció dühöngését, a személyiség teljes megsemmisülését, a koholt pereket, a tömegtisztító munkatáborokat, a módszeresen kimért halált, mindent. Igaz, ő nem a dokumentum irodalom eszközeivel dolgozik, mint Szolzsenyicin, inkább a szürrealizmus és az abszurd irányából közelít. Az a világ, amely A milliomos halála utolsó fejezetéből kibomlik, legalább o- lyan félelmetes, mint Kafkáé, annyira értelmetlen, mint Abe Kobóé, A homok asz- szonyábán, és annyira abszurd, mint Beckett drámáiban. De minden szörnyűség ellenére van mégis valami megfoghatatlan derű a regényben, amely kizárólag Monoszlóy sajátja, azt érezzük, nem tud olyan emberellenes szerkezet létrejönni, amely végleg le tudná győzni az embert. S ennek semmi más oka nincs, csak az, hogy a homo sapiens mögött ott áll a homo ludens, a játékos ember. Ezt a legsötétebb mélységekből is felsziporkáló derűt nevezném monoszlóyizmusnak.”

Ami már nem a kritikai megméretés történetéhez tartozik: Zs. Nagy Lajos egy találkozásunk alkalmával elmesélte, hogy A milliomos halála kötetbe rejtette el időnként kis dugipénzét, amit leendő fröccsivásra szánt.

A Menekülés Szodomából című regénytrilógiáról a legrangosabb nyugati magyar és német kritikusok mint a Monoszlóy-életmü csúcsáról írtak, méltatták nyelvi-stiláris értékeit, s a modern próza kiemelkedő remekét üdvözölték benne. Haldimann Éva a Neue Zürcher Zeitungban már 1971-ben többek között a következőket írta: „A logikusan kibontakozó cselekményt, a mesét, amely mindaddig tart, amíg az élet egyáltalán még megélhető, nagy lírai tömörséggel és művészi tudatossággal veti papírra az elbeszélő. A meggyőző jelképrendszer a regénynek időtlenséget és térenkívüliséget kölcsönöz, egy örökös végzet érvényességét. Ez a regény a Menekülés regénye. Monoszlóy egész, kétségbeesetten logikus költői világa kiáltás a feneketlen örvényből, amelyből menekvést keres: szellemi Arará- tot, amelyben megfogózhat és ahol horgonyt vethet... szeretnénk remélni, hogy ez a jeles tehetség nem marad kirekesztve a mai európai irodalom eleven áramából...” A könyv végül németül is megjelent 1990-ben, Bécsben, s a kiadó mestermünek, a század kulcsregényének titulálva bocsátotta útjára.

A szerelem öt évszakáról sem szeretnék elfeledkezni. Budai Katalin így ír róla az ÉS-ben: „Ritka szép, csendes, elmélyült, lepkeszövetű írás ez, valahol Kosztolányi és Krúdy mondatzenéjével fuvolázva, gordonkázva, csengettyűzve. Pasztellképek és - végtére - férfiúi szenvedéstörténetek ezek, ám nem az önsajnálat uralkodik el bennük, lovagias szolgálat inkább: a titok, a tünékenység, a változékonyság iránti fogékony alázat.”

Bori Imre ugyanerről a kötetről szólva „A szeretet fáj” című írásában hozzá