Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Fónod Zoltán: „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” (Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, a 80. születésnapja ürügyén)
Száz éve született Szalatnai Rezső * Tizenéves korodban úgy tervezted, hogy Te leszel az első Nobel-díjas magyar író. Nos, ebben már megelőztek. Viszont a különböző díjak, kitüntetések nem maradtak el. Születésnapodra, Bécsben az Osztrák Köztársaság Nagyérdemrendjét adományozták Budapesten pedig Márai Sándor-díjjal tüntettek ki. Mit jelentenek számodra ezek és a korábbi kitüntetések (melyek között a professzori cím meg a díszsírhely is megtalálható),és számodra melyik közülük a legkedvesebb?- 1963-ban, a szegedi „Tiszatáj”-ban jelent meg a következő életrajzi vallomásom, s hogy megjelent, a Tiszatáj és az akkori szerkesztőgárda dicséretére váljon: „...Az irodalommal már kora ifjúságomban összeütközésbe kerültem. Második gimnazista koromban Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájának mintájára vígeposzt írtam a tanári karról és osztálytársaimról, amely mindjárt jelentős feltűnést keltett. E sikeren felbuzdulva elhatároztam, hogy hátralevő éveimet kizárólag az irodalomnak szentelem, és hogy én leszek az első magyar író, aki irodalmi Nobel-díjat nyer. Ez a kizárólagossági elv később nem valósult meg. A huszadik századi embersors gondoskodott róla, hogy életpályám ne legyen ilyen egyhangú. Ennek az üdvös gondoskodásnak eredményeképpen voltam tengerész, vizsgálati fogoly, kiadóvállalati igazgató, rádiószerkesztő, bányász, a külügyi osztály előadója, normafelelős, kőműves, vállalati jogász, a bér- és munkaosztály vezetője, számtantanár és profi sakkozó. Mindehhez talán még azt tehetném hozzá, hogy közben szimultán módon az irodalommal is foglalkoztam, lefordítottam vagy harminc kötetnyi verset a cseh és szlovák lírából. Na, meg verset, prózát is írtam, legföljebb azzal a különbséggel, hogy annak idején az asztalfióknak, most pedig az olvasóknak. Ez így röviden „optimista tragédiának” is beillik. A kitüntetéseknek groteszk természetük van, általában későn érkeznek, nem akkor, amikor igazán örülni lehetne nekik. Ha az életen belül, akkor azért némi si- mogatást tudnak nyújtani. * Közel negyven köteted jelent meg, termékeny írói munkásságod bizonyítékaként. Műveid közül melyiket tartod meghatározónak, olyannak, amely a magyar irodalom egyetemes értékei közé sorakozhat? Egyáltalán: a költő s a szépíró milyen váltógazdálkodásban működik nálad? A rádiójátékok (számuk félszázra tehető) a túlélésben segítettek, versesköteteid, regényeid híred, neved öregbítik...?- A kérdés megválaszolása irodalomtörténészek feladata lenne, ha az elmúlt évtizedekben felnőhetett volna közülük olyan ítészi gárda, aki ezt a szerepet, függetlenül a mindenkori politika nyomásától, felvállalni képes. Ennek a hiányában kénytelen vagyok magam tájékozódni, de ez nehéz vállalkozás, mert egy ilyen hosz- szú életben szubjektiven is nehéz eligazodni. Valószínűleg ebben az esetben is mások segítségére szorulok. Kabdebó Lórántot idézem, aki a Magyar Hírlapban, 1992-ben így üdvözli az első ízben csonkítatlanul megjelenti milliomos halála című regényemet. „Félelmetes prózaírói bravúr, egy, a valóság és lehetőség határán billegtetett életrajz megismétlése, egyetlen pillanatban újralejátszása... ha a közép-
