Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Fónod Zoltán: „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” (Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, a 80. születésnapja ürügyén)
Száz éve született Szalatnai Rezső „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, 80. születésnapja ürügyén * Jó, hogy vannak születésnapok, jeles évfordulók. Ez alkalom arra is, hogy vallatóra fogjuk az írót életéről, munkásságáról, meg arról is, hogyan tekint vissza a megtett útra. Almaid, vágyaid - írói munkásságod hat évtizedében - mennyire teljesültek?- Egy idevonatkoztatható korai versemet idézném: „A szivacsostestű Kívánság / mikor egy szerencsés órán / megtelt / a kívánt vízzel / mézzel / és moszattal vágykamráiba már egy buboréknyi sóhaj se fért / belátta / a beteljesülés egyszerre hizlal és fogyaszt / és szeretett volna újra / sovány bordái között tág vágyakkal halászni”. A vágyak, álmok és beteljesülések filozófiai megoldásán sokat töprengtem, a végérvényes konklúzióra egy szlovákiai börtönben döbbentem: Az ember a vágyaiban legyen maximalista és érje be azzal, ami van. * „Fiatal íróként az ember a legfontosabbnak a halhatatlanságot tartja... Később, amikor a születés és halál problémáját is sejti... rájön, hogy a halhatatlanságból semmi haszna nincs ” — nyilatkoztad egy beszélgetésben (Keszeli Ferencnek, Nap, 1990). Féltél valaha is az öregségtől, s most, amikor megéled, milyen viszonyban vagy vele? Idekívánkozik az a kérdés is, hogy amikor írsz, gondolsz-e az örökkévalóságra?- Most se válaszolnék másként, ha a halhatatlanságnak halál az ára, ennyit nem ér meg, még akkor sem, ha az élet - főleg az öregkorban - számos szenvedést kínál. Legfeljebb azzal egészíteném ki, hogy az elviselhetetlent nem kell túlélni. Ennek többször a közelében jártam, legintenzívebben a bécsi Rudolf-kórház betegágyán, félig megbénulva. A fő gond nem is a bénaság volt, hanem az, hogy fejemben összekeveredtek a betűk, egyszóval a kifejezés méltóságától fosztottak meg. Akkor csak a tehetetlenség óvott meg attól, hogy el ne pusztítsam magam. Hosszú hetek, hónapok juttattak el egy új kibontakozási lehetőséghez, amit a Gutaütöttek balladájában így fejeztem ki: „A betűk összekeveredtek / mint a kerge birkák / s ahogy a szavak / zavaros tartalmát megunták / elhatározták / ezentúl a gondolatnak is / fittyet hánynak / hisz ő a közös dajka / akkor a félig-meddig elárult / kisimította őket újra / mert megengedhetetlen / hogy a tudat pusztán / betűkből és szavakból álljon”. Halhatatlanság, örökkévalóság, és hogy írás közben gondolok-e rá? Időnként. Például Mozaik című kötetem azonos című versében: „Döntöttél istent / testvért házat / veled már senki sem / gatyázhat/ reménytelen / de egymagad vagy / ezt tiszteld / e halhatatlant”.
