Irodalmi Szemle, 2004

2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Filep Tamás Gusztáv: „Két hazában egy igazsággal...” (előadás)

Száz éve született Szalatnai Rezső

bért csak azért, mert tudja, hogy most abszolút mértékkel nyúlhat egy hazai könyv felé.

Pedig Vozári Dezső nem is igazi szlovenszkói magyar költő, ahogy ez a fogalom és írói arcéi sajátos képpé szövődik bennünk, ha Győry Dezsőt, a korai Mécs Lászlót, Forbáth Imrét és Morvay Gyulát olvassuk. Nem politikai költő olyan értelemben, mint ők. Sem Rimaszombat kispolgári és fél-dzsentris borissza világát, sem Nagykapos lírai hitelű falusi magányát nem ismeri, sem a nyitrai ódon falak borúját, sem a peredi sár és babona kusza, istentelen szemhatárát nem érzi soha. Vozári más, sorsszerűén más költő! Whitman, aki azonban fűszálak helyett a felhőkarcolókról énekel.”5 Ez a világ is belefér tehát Szalatnai értékrendjébe, s ha ezt egybevetjük azzal, hogy, mint pályavégi, s a kötetben is olvasható írásaiból kiderül - ha máshonnan nem tudnánk a magyar irodalmat egységként tételezi, azt mondhatjuk, hogy általában nem szab meg kötelezően érvényesítendő formai-er- kölcsi-tartalmi kritériumokat ahhoz, hogy valakit e költészetbe tartozónak tekintsen, bár a maga líraeszményét mindig vállalja.

Szóljak néhány szót végül az Egyszemű éjszaka költőiről szóló állásfoglalásairól. Ezt a kérdést Tóth László sem kerülte meg, besorolta a kötetbe Szalatnai egyik, az ő nemzedékét, illetve csoportját bíráló írását, a válogatáshoz írott előszavából pedig azt látom, hogy emberileg ma már meg is érti a kritikus indulatát, ha tételeit nem fogadja is el. Köztudott tehát, hogy Szalatnai az Egyszemű éjszaka generációját szigorúan megbírálta, s aki olvasta az ezzel kapcsolatos vita anyagát, azt is megállapíthatta, hogy az új irányzatok eszköztárát nem ismerte, nem értette, nem szerette. (Itt is van azonban kivétel, Mikola Anikó lírájának szépségét megérezte, s a kötetben két helyütt is nagy megbecsüléssel szól róla.) Vitacikkei azonban már végképp nem az irodalomkritikus, hanem egy kisebbségvédő teoretikus szövegei; a kisebbségvédő pozíció juttatja arra a megalapozatlan álláspontra, hogy a realizmus az a megkülönböztetett stílusirányzat, amelyet a kisebbségi irodalomban egyeduralkodóvá kell tenni, s annak a tarthatatlan követelménynek a hangoztatásáig, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom csak szocialista lehet. Aktív kritikusi korszakában ilyet soha le nem írt volna. Itt még nyilvánvalóbb a közírói állásfoglalás: az embereket meg kell szólítani. Szocializmuson - úgy gondolom - egyfajta szociáldemokrata elkötelezettséget érthetett, de ez a fönti igény nyilván így sem vállalható. Szomorú, hogy nem érhette meg a csoport több tagja költészetének ki- teljesedését, vagy esetleg energiája nem volt már arra, hogy reflektáljon későbbi müveikre; hét évvel, egy évtizeddel később nyilván értékelte volna Varga Imre több hagyományréteget föltáró munkáit, A medve alászáll darabjait, Tóth László Átkelését, s mindkettejük művelődés-, irodalomtörténeti kutatásait.

Végezetül azonban hadd idézzem egy olyan gondolatsorát, amelynek igazára mindannnyian rábólinthatunk. (A citátum eleje a szlovenszkói magyar irodalom létére vagy nemlétére vonatkozó kérdésekhez kapcsolódik):

„Amiről beszélnek, amiről vitatkoznak, már önmagában hordozza a léte