Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Filep Tamás Gusztáv: „Két hazában egy igazsággal...” (előadás)
Száz éve született Szalatnai Rezső van rá példa, hogy utólag Szalatnai is másként ítélt meg egy helyzetet, mint amikor benne élt: a kötetbe sorolt egyik későbbi írásában bírálja az ott már egyöntetűen szervilisnek nevezett aktivizmust. Máskor megmaradnak a régi ellentétek. A hatvanas években „nacionalista szélkakas”-ként jellemzi Szvatkó Pált, s mi tudjuk, hogy ez az ítélet tarthatatlan; máskor Fábryt méltatja maradéktalanul, s talán nem mindenki tudja, hogy ebben Szalatnai nagyvonalúsága is megnyilatkozik: nem a kommunista közíró őt, a szociáldemokratát ért alaptalan bírálatára emlékezik - amelyről azért van egy nyílt utalás a kötetben hanem bizonyára az 1945-1947 közötti közös jogvédő tevékenységükre. És amint a kötet más írásaiból kiderül, páratlannak tartja Fábry hatvanas évekbeli szerepét, bár tudatosítja, hogy ehhez a stószi remetének radikálisan el kellett távolodnia dogmatizmusának a harmincas évekbeli formájától. A másik szemléletes példa: fél lábbal még a munkásmozgalomban Szalatnai szigorú bírálója volt Mécs Lászlónak, öregen pedig ő próbálja meg - elsőként - rehabilitálni, rámutatva Mécs pályakezdetének értékeire, s főként arra az irodalomszociológiai tényre, hogy a pap költőnek fontos szerepe volt abban, hogy a modern magyar líra szelídített eszköztára a pódiumokról eljutott a pol- gári-kispolgári csoportokhoz. De az embernek és költőnek adandó igazságszolgáltatás mellett érvelve is szól Mécs „olcsó és híg versei”-ről, „tömérdek egyenetlen s zavaros képé”-ről. A személyes történetet egy vonatkozásban valóban igyekszik leválasztani a műről - „Az ember sorsa mit sem változtat a költő szerepén” s ez akkor is tény, ha a kommunista korszakban közvetlenül a taktikai okok mondatják ezt vele. Tudniillik, azt akarja elérni, hogy Mécs sorsának a rendszer által minősített negatívumai - például a „klerikalizmus” - ne akadályozzák az életmű mérlegre tételét, maradandóbb részének összegyűjtését. A kritikus ugyanis a hatvanas-hetvenes években írott szövegeiben a két világháború közötti csehszlovákiai magyar eszmetörténet rekonstruálására törekszik. Azaz néhányadmagával képviseli a folytonosságot. De hogy mennyire más volt a két világ - az 1945 előtti és az 1945 utáni - mi sem bizonyítja jobban, hogy az egyszemű éjszakások nemzedékéhez már nem talál utat, noha világos emlékei lehettek a költői formák 1920-as évekbeli forrongásairól. Az, amit Szalatnai irodalomkritikai írásainak közírói hangoltságáról mondtam, a vele egyívásúakról szólván a legtöbb esetben mégsem érinti az értékítéletet. Az első korszak írói közül általában azokat emeli ki, akik csonka életművükkel is elméletileg folytatható irányt nyitottak a szlovenszkói magyar irodalomban: nekrológot írt Mihályi Ödönről és Jamó Józsefről. Az 1937-es Wallentinyi-féle antológiában pedig néhány mondattal értőn jellemzi Forbáth költészetét. Nem ezekből az írásokból idézek most, hanem abból, amelyből kiderül, hogy a vitathatatlan értéket akkor is el tudja ismerni, ha az nem az úgynevezett „szlovenszkói költészet” rek- vizitumaiból építkezik. Vozári Dezső egyik könyvéről van szó: „A szlovenszkói magyar lírából és annak viszonylagos bíráló értékeléséből kiemelkedik ez a díjjal is koszorúzott verskötet, s szinte jóleső érzés fogja el az em-
