Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Filep Tamás Gusztáv: „Két hazában egy igazsággal...” (előadás)
Száz éve született Szalatnai Rezső kutatásokat e mostani előadáshoz nem végeztem, mert úgy tudom, hogy az éppen a mai alkalomra megjelent Szalatnai-kötet számára elkészült egy teljes vagy részleges bibliográfia; Szalatnai eljövendő monográfusának majd abból kell dolgoznia. Az eddigi ismereteim alapján Szalatnai éppen a megváltó eszméket és a közösséget kifejező gondolatokat kereste, a lélektani problémák e fölfogás szerint súlytalanabbnak, mintegy másodlagosnak bizonyultak. Hogy ezen belül igyekezett tisztázni az értékeket, annak persze számos nyoma, citálható jele van. Tény az is, hogy kedvezőtlen véleményét nem hallgatja el egy-egy szeretett kortársa valamely pályaszakaszáról szólva. De a költő jelentőségét a legtöbbször nem ezek alapján bírálja el, hanem aszerint, hogy a föltételezett közösségi akaratból mennyit tudtak kifejezni, illetve megfogalmazni. Azaz valóban el tudott kerülni számos, az irodalomkritikusokat fenyegető buktatót, másokat viszont tudatosan vállalt. Minden e- gyéb volt ő ugyanis szándéka, alkata és a helyzet szerint is - közíró, mozgalomirányító, segélyakció-szervező, ideológus, fordító s a kapcsolattörténet fontos szereplője (Duna-táji magyar gondolkodó, s itt a meghatározás mindhárom eleme egyformán fontos) - csak éppen kritikus nem volt elsőrenden. Azért is idéztem viszonylag hosszan azt, amit a cseh és a magyar irodalom torz kapcsolatáról mondott, mert ebből is világossá válik: az irodalmat közösségi dolognak gondolta, és ezt a Tóth László-féle válogatásba sorolt írásaiból vett idézetekkel bőven alá lehet támasztani. Ennek azonban azon kívül, amit föntebb alkatáról szólva sugallni véltem, még más okai is vannak. S hogy egy tisztán müközpontú kritikaírás szempontjainak képviselőivel is megpróbáljuk megértetni ezt a jelenséget, hát utaljunk arra, hogy ez akkor korszerűnek minősült Európában. Az irodalom társadalmi jelentősége ugyanis nem a magyar szellemi élet kizárólagos nyavalyája, sőt, Szalatnai gondolkodásában e funkció fontossága szerintem nem is a magyar hagyományból e- red, csak utólag kapcsolódik össze vele. Az első világháború, majd a versailles-i békerendszer által többszörösen fölrobbantott Európában az egyik általános tendencia az, hogy lezártnak tekintik a lélektani mélyfúrások s a formai kísérletezések korát, társadalmi problémákra érzékenyebb lírát, prózát igényelnek, a modern irodalomtól elsősorban megváltó, elnyomott csoportokat — legyen az osztály, nem, vallás, nemzeti kisebbség - emancipáló és társadalmakat összebékítő új gondolatokat várnak. Lásd erről például Szalatnai nemzedéktársának, Krammer Jenőnek a főleg a Korunkban közölt francia könyvszemléit (Krammer például egy helyütt Proust müvét nem valami új nyitányának, hanem a klasszikus francia analitikus lélektani próza zárókövének minősíti), s a korszak francia irodalmának többé-kevés- bé általános megítélését, másrészt Szalatnai megjegyzéseit Mécs pályakezdetéről. Hogy ez egy tisztán esztétizáló irodalomszemléletnek nem felel meg, az világos, de a két kiindulópont eleve nem mérhető össze; az esztéta a lehetséges mértékig igyekszik elszigetelni anyagát a kortól, Szalatnai és többi esszéíró publicista kortársa viszont nem akart elvonatkoztatni a nemzedék pályáját többször is keresztező hullahegyektől.
