Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Filep Tamás Gusztáv: „Két hazában egy igazsággal...” (előadás)
Száz éve született Szalatnai Rezső hez fűződik, ide tartoznak a cseh és a szlovák irodalomtörténetet érintő munkái, köztük a legtöbbet bírált két monográfia (A szlovák irodalom története, 1964, A cseh irodalom története, 1964). E két utóbbi könyvet annak idején komoly szakmai bírálatok érték, amelyek fő tételeit ma is hallhatjuk, ha komparatistákkal beszélünk. Ezekhez hozzászólni ismeretek hiányában nincs módom, de a velük kapcsolatos, részben a kritikai szempontokkal összefonódó ideológiai bírálatokról volna szavam. Rudolf Chmel például így fogalmazott negyed évszázaddal ezelőtt megjelent kapcsolattörténeti munkájában: „Míg Sziklay László szlovák irodalomtörténetének értékelése és vitája során valóban irodalomtudományi problémák vetődtek fel, addig Szalatnai Rezsőd szlovák irodalom története (1964) című munkájában a népszerűsítést tűzte ki célul; kétes irodalomtörténeti kritériumaira és nacionalista recidíváira a magyar, de főleg a szlovák kritika figyelmeztetett.”1 Azért utalok erre a korabeli jelenségre, mert valami lerakódott bennük a tudományos gondolkozásban is; az ezzel kapcsolatos tévhiteket azonban jobb lesz eloszlatni. A magam példáját hozhatnám föl: A szlovák irodalom története bennem sem szlovákellenes indulatot nem keltett, sem valamiféle „kultúrfölényt“ nem ébresztett föl, érdeklődést ezen irodalom iránt annál többet, s az író célja e könyvével éppen ez volt, azt hiszem. Hogy nincs benne minden, hogy nem elég kerek a benne megrajzolt kép és hogy több helyütt valószínűleg szubjektív az értékelés, ez nyilván igaz. De hát más területeken is éppen ez különbözteti meg talán a tudományos ismeretterjesztést a szigorúbb szaktudománytól. És ha valaki a két irodalomtörténet nyomán azt találná leírni — szóban hallottam már ilyesmit, s ez bonyolulttá teszi az esetleges végső értékelést, mert ily módon írásban nehezen lehet konkrétan válaszolni rá hogy Szalatnai általában filológusként megbízhatatlan, akkor arra kell kémem e nézet hangoztatóit, hogy vizsgálják meg e szempontból a Juhász Gyula hatszáz napja ezer adatát, s akkor térjünk visssza erre a kérdésre. A szakmaival összefonódó másik bírálati elemmel röviden végezhetünk: Szalatnai nem nacionalista, hanem — a parlamentáris demokrácia korában — szociáldemokrata volt, s valószínűnek tartom, hogy az is maradt volna, ha Magyarországon, illetve lényegében az egész Kárpát-medencében föl nem számolják a szociáldemokráciát. A múltban egyebek között a hungarustudat megnyilvánulásait kereste, 1918-ra visszautalva vélhetően egy megreformált Magyarországban gondolkodott - az októbrizmus örökösének tekintette magát. Amikor két koncepció áll egymással szemben, s az e- gyik a birodalmon belüli jogkiterjesztést, a másik pedig ugyanennek a birodalomnak a nemzetállamokká való alakítását akarja keresztülvinni, a fogalom klasszikus értelmében nacionalistának ez az utóbbi magatartás tekinthető. Csehek és szlovákok magatartása a magyarokkal szemben 1945-1948 között - beleértve ebbe az ő sorsában bekövetkezett fordulatot is, hogy el kellett hagynia szülőföldjét -, majd a kommunista korszak numerus claususa természetesen válthatta ki indulatait az akkori közhatalom képviselőivel, a szolgálatukba szegődött alkotókkal szemben. A hatvanas-hetvenes évek nemzetiségi sérelmei pedig, amelyeket a fő forrásomként
