Irodalmi Szemle, 2004

2004/11 - Deák Katalin: Franz Kafka a cseh irodalomban (1) (tanulmány)

Kafka a cseh irodalomban

ben mentette ki magát. A cseh szervezők közül pedig Goldstücker mellett érdemes még megemlíteni Pavel Reiman és František Kautman nevét.

A konferencián elhangzott előadások, beszédek két fő probléma köré szerveződtek. Az egyik, már említett kérdés az volt, hogyan értékelhető Kafka prózája „1963-as prágai perspektívából”". A másik, nem kevésbé fontos feladat a szerző életművének a cseh irodalomba történő integrálása volt.

Az első kérdés megválaszolására többen is kísérletet tettek a jelenlevő irodalmárok közül. Pavel Reiman Kafka napjainkban12 című bevezető beszédében arra szólította fel a konferencia résztvevőit, hogy „közösen tekintsék át és értékeljék kritikusan Kafka szövegeit” (13.). O maga az életmű fő motívumának a szerző a- zon gondolatát nevezte, miszerint „az életet törvények uralják, amelyek azonban rejtve maradnak az ember előtt, értelmetlenek és érthetetlenek” (14.). Nagyra értékelte Kafka annak érdekében tett „fáradozásait”, hogy megpróbáljon megoldást találni kora társadalmi problémáira, és „bár a kitűzött feladat meghaladta erőit, müvei sok szempontból arról tanúskodnak, hogy sikerült feltárnia néhány alapvető összefüggést” (14.). Reiman továbbá kijelentette, hogy a maga részéről „ellenzi a Kafka-életmű pusztán szociológiai alapú magyarázatát, nem lenne helyénvaló csupán a szerző szociális helyzetéből kiindulni” (14.).

Kafkát ezek után a prágai német nyelvű irodalom olyan nagynevű képviselői mellé állította, mint Egon Erwin Kisch, Max Brod, Rudolf Fuchs és Rilke, ugyanakkor azt is hozzáfűzte, hogy „bár Kafka megmutatta a világ valódi arcát, azonban nem engedte, hogy tovább haladjunk az általunk (értsd: marxista irodalomtudomány által) választott irányba. Ehhez az úthoz új, más irodalom kellett, a- mely az élet, az öröm kifejezője, mint például Július Fučík művei. Kafkát továbbra is kiadjuk, olvassuk, de nem hisszük el neki, hogy az élet törvényei megismer- hetetlenek, és hogy a társadalmi ellentétek leküzdhetetlenek. Az ellentétek ugyanis, amelyeket Kafka feltárt, már nem léteznek, a múlthoz tartoznak.” (20.)

Előadásában Reiman bevezetőjének elméleti vonalát vezette tovább Eduard Goldstücker is13, aki kifogásolta, hogy az irodalomkritikusok a Kafka-életművet addig csupán két nézőpontból próbálták megközelíteni: a szerzővel kapcsolatos indivi- duálpszichológiai szempontok alapján, illetőleg Kafka vallási-egzisztencialista nézeteiből kiindulva. Figyelmen kívül hagyták tehát a „történelmi-társadalmi tényezőt, a- mely pedig meghatározó mind a szerző egyénisége, mind a művek szempontjából”^.). Hiszen „Kafka minden főhőse - hívják bár Bendemannak, Samsának, Rabannak, Gracchnsnak, JosefK-nak vagy egyszerűen Äľ.-nak - magát a szerzőt jelenti” (24.). Ily módon ezek a szereplők „elvezetik a kutatót az író személyéhez, pszichológiai jellemzőihez, életkörülményeihez, valamint azokhoz a (személyiségén kívüli) tényezőkhöz, amelyek meghatározták életét” (24.), s ezáltal művészetét is.

Reiman bevezetője, illetőleg Goldstücker beszéde világosan jelzi egyrészt a konferencia résztvevőinek az irodalomkritika tudományterületén belüli hovatartozását, „identitását”, másrészt a háttérből élesen átsejlenek a hatvanas évek marxis-