Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Barnabás: Az irodalmi siker természetrajza
KÖNYVRŐL KÖNYVRE hatóvá tenni a megnevezett írók s rajtuk keresztül irodalmunk bizonyos szeletének külső és belső hajtóerőit. Kérdései túlnyomó mértékben a köteteimben kitűzött szándékot tükrözik, és főleg az alkotói lelkületre, az írói személyiség és a müvek összefüggéseire vonatkoznak, amiből egy érdekes körkép kerekedik ki írók műhelytitkairól, motivációiról, a termékenyebb, energikusabb Kiss Ottótól a hallgatagabb Szilágyi Istvánig, a ,,moder és tradicionális személetet ütköztető" beregszászi származású Szepesi Attilától Grendel Lajos „abszurdisztáni formanyelvének” mozgatórugóiig, vagy a Rakovszky Zsuzsának feltett, a költői és prózaírói eltérő belső érlelési folyamatokat firtató kérdésekig. Ugyanakkor a belső hatások mellett Elek Tibor nem becsüli le a külső körülmények (összirodalmi folyamatok, kiadói érdekek stb.) összejátszását sem, mi több, lényegi, meritórius tényezőnek tekinti ezeket, különösen az alkotások sikerességének meghatározásakor. Ezek a bonyolult és problematikus összefüggések talán legjobban a Zalán Tiborral folytatott, többszörösen is rendhagyó ,,Különös(en) posztmodern (ön)reflexiós beszélgetés ”- ben olvashatók, ahol is Zalán az alkotói módszerek, stratégiák mellett nagyon nyílt véleményt mond a magyar irodalmi közélet visszásságairól. A számomra legolvasmányosabb helyeken a két (fentebb megjelölt) fő problémakör egymásba kapcsolódik. Az irodalmi rivaldafénybe kerülés receptje ugyanis ugyanúgy megszerezhetetlen, ahogy eldönthetetlen a „Van-e, s ha igen, milyen a határon túli magyar irodalom?” vitája - hiába sorol fel Elek Tibor imponálóan sok pro és kontra érvet, hiába közli Bányai János, Bertha Zoltán, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos és Tőzsér Árpád izgalmas disputáját „A »határon túli magyar i- rodalom« integrációjának kérdései”- ről. A sikerhez több kell, mondják többen is, de hogy mire gondolnak, az csak a sorok között derül ki. Amíg a vele készült interjúban Závada Pál azt nyilatkozza a Milota kapcsán, hogy: ,,Azon pedig egyáltalán nem érdemes gondolkodni, hogy az előző könyvnél mi vezetett sikerre. Irodalmi mű esetében ha akarná se tudná az ember előre kikalkulálni, hogy milyen fogások, technikák alkalmazása esetén adnak majd el belőle több példányt” (300. o.), addig mások erősebben fogalmaznak, és többek között befolyásos klikkekről, „baráti kapcsolatok és csoportérdekek” szövevényéről (Elek Tibor, 22. o.), sajtóbeli suttogó kiszorítósdiról, sőt egyenesen brancsszellemről (Szakolczay Lajos, 438. o.) beszélnek, Tőzsér Árpád pedig nem kevésbé provokatívan továbbdobja a labdát, mondván, ő is szívesen meghallgatná Nádas Péter, Esterházy Péter, Balassa Péter vagy Kulcsár Szabó Ernő véleményét a határon túliságról (438. o.). A műbírálói szerep (?), feladat (?) vállalásának az is része, hogy a kritikus sisakfölcsapva és manír nélkül ír egy olyan kötetben, amelyet feltehetőleg elsősorban (szintén kritikus) szakmabeliek olvasnak (szintén kritikusan). Mint ahogy az is, hogy tisztában van az irodalomkritika gyakorlati haszontalanságával, hogy nem titkolja el kedvenceit (Gion Nándor, talán), sőt még azt sem szégyelli beval
