Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Barnabás: Az irodalmi siker természetrajza
KÖNYVRŐL KÖNYVRE például a szociográfia mint zsáner ellehetetlenülése (a Mi az, amiben élünk? című kerekasztal-beszélgetésben Csoóri Sándor, Oláh János és Rótt József részvételével, valamint az utóbbi A pokol orma c. regényével kapcsolatban). Mindazonáltal válogatásában határozottan kijelöl egy vagy talán két uralkodó témakört, nevezetesen a művészi siker szinte kiszámíthatatlan viszonylagosságát, az ún. mérvadó kánonok dölyfösségét, s főleg a határon túli irodalom gyűjtőfogalom alá sorolható problémahalmazt mint negligált, valós értékeihez képest nem kellően megbecsült jelenséget. Személy szerint ezt az utóbbi témát a könyvben hangsúlyosabbnak érzem, mint a sikerét, még akkor is, ha a Német Zoltán által 2003-ban készített interjúból kiderül, hogy a határon túli magyar irodalomhoz kapcsolódó ,,terminológiai vitát feleslegesnek és kicsit köldöknézőnek" látja ma már. Hiába utal rá időnként, mintha az ő olvasata semmivel sem lenne több, mint bárki másé, Elek Tibor nagyon széles tájékozottságát, kiterjedt kapcsolatrendszerét és mélyen empatikus műértelmezéseit semmiképpen nem lehet az „átlagolvasóéval” összevetni. Egységben látva (de bevallottan nem átlátva) a magyar irodalmat, képes tanulmányaiban szintézisszerű megközelítéseket fölvetni, mint az Összegzés a kárpátaljai magyar irodalomról, Az Irodalmi Szemle a 90-es években vagy a Párbeszédben a határon túli magyar irodalommal c. írásaiban. Közben pedig fegyelmezi magát és nem temati- zálja erőszakosan a „határon túliságot”. Éppenséggel ez a magatartás teszi, hogy személyes megfogalmazásai helyenként általános érvényt kaphatnak, még ha nem kell is velük feltétlenül egyetérteni. Példának okáért, van-e jelentősége, hogy valaki csak „egy magyarországi olvasó” (Az Irodalmi Szemle a kilencvenes években, 162. o.)? Van-e jelentősége, honnan olvas az ember? S van-e annak, hol/honnan ír? Meg van-e, ha éppen műbírálatot ír? Ezek közül a kérdések közül nem mindegyikre ad választ. Az utolsóra például igen, amennyiben Koncz István költészetének értelmezésekor vagy Grendel Lajos regénystílusával kapcsolatban Elek Tibor számos regionális és periferikus szempontot tud, ismer, de nem azzal mér. Viszont már az a distinkció, hogy valaki csak ,,egy magyarországi olvasó”, éppenséggel erősíteni látszik azt a képzetet, hogy a művek, pályák és irodalmi folyamatok megítélésében igen is nagy jelentősége van, ki mikor kinek a művéről hol és honnan ír véleményt vagy bírálatot. Nem irodalmi életünk szánalmas relativizációját bátorítja ezzel? Esetleg mégsem minden olvasat legitim, ahogy azt érteni vélem a kötetkezdő tanulmányból? A könyv másik fele (az eredetileg tervezett második kötet), amely a Beszélgetések kortárs magyar írókkal műveikről címet viseli, noha teljesen más műfaj, hasonlóan elmélyült és érdekfeszítő, mint az első rész. A kortárs magyar irodalom jeles alkotóival - többek között Gergely Ágnessel, Nagy Gáspárral, Gion Nándorral, Darvasi Lászlóval, Závada Pállal, Buda Ferenccel, Papp Tiborral, Esterházy Péterrel - folytatott beszélgetései szinte kivétel nélkül olyan termékeny dialógusok, amelyeknek eredményeként Elek képes, ha nem is teljesen föltárni, de jól lát
