Irodalmi Szemle, 2004

2004/10 - L. Erdélyi Margit: A gondolat szabadsága és veszedelmei drámában (tanulmány)

A gondolat szabadsága és veszedelmei drámában

Kálvin és Szervét az a tipikus drámai figura, amely minden helyzetben tudatosítja az életanyag nyújtotta drámai tétet, a misztikum valamely predesztinációját, az „élet vagy haláP’-féle választási kényszert, az „ember saját sorsának kovácsa” diktátumát. Szervétre az intencionális és dialogikus nyitottság3, az emberi világra, illetve a másik ember gondolataira való természetes ráhangolódás a jellemző, akár olyannyira is, hogy a másik énje (jobbik változata), esetleg saját „ellenzéke” is lehet. Furcsa paradoxon, de ketten együtt oldhatják meg az érték, az eszme megcélzott győzelmét.

„HA NŐ - KIRÁLYNŐ LEGYEN, HA LÉLEK:

A VÉRBEN KERESENDŐ.”

A drámabeli második kép részletes információkat ad a kor emberének félelmetes világáról. Sütő András epizódszereplői is mind betöltik funkciójukat a mű nyelvi formációiban. Egyfelől naivan, őszintén informálnak a környezetről, a kisember nézeteiről, észjárásáról, a dráma prospektív aktusairól, nem sejtve azt, hogy a hatalom a véleményt ugyanúgy bünteti, mint a bármely neki nem tetsző tettet; másfelől a drámai státusok közvetlen viszonyulásrendszerében is betöltik feladatukat. Veronika, az egyik nőszereplő a bírósági termet takarítja; az ő ura „legalább tízévi börtönre valót vélekedett össze” (209.). Veronika nyíltan beszél a börtönbeli kínzásokról, a kisemberek hatalomellenes nézeteiről, a barátok feljelentéséről, a besúgók minősítéséről. Naiv magatartása abszurdba csap át azáltal, hogy nyitott di- alogizálása éppen a börtön bűnügyi termében zajlik, éppen De la Fontaine bíróval. Őszinteségi rohamában részletesen beszámol arról, hogy az ura szerint „még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányjárataival.” (209.), de a följelentéseket meg lehet szüntetni a följelentőhivatalok bezárásával, „ahol szétverik a varjúfészket, a varjak oda nem szállnak vissza ...” (209.) Egy pillanattal később jön rá, és mondja ki: „Atyaságos isten! Följelentettem az uramat...” (209.)

Veronika, akárcsak a dráma másik nőszereplője, Ideiette, figyelemmel kíséri Kálvin és Szervét ügyét. Ideiette, Kálvin felesége funkciójában rokona más Sütő-drámabeli nőfiguráknak (Lisbeth, Mária), akik a lelkiismeret, a békesség, az igazság támogatói, s olyan emberi értékek képviselői, amelyeket a konfliktushelyzetben állók mindegyike elfogad, nagyra tart vagy éppen vágyik rá. Mindegy, hogy naivak vagy kifinomultak e nők, a művilágban ők képviselik a mérleg nyelvét. Valós voltukban gondos vagy gyászoló anyák (Kálvinék gyermekei meghaltak), és szerelmetes feleségek, akiknek önzetlen szeretete férjük becsületének, méltóságának is őrzője (Lisbeth, Ideiette). A vágy megtestesítőiként pedig Minervák és Vénuszok keverékéből született lények, akiknek bölcsessége és szépsége az Énekek énekét idézi, akiknek látásához „Ikarosztól kell szárnyakat kölcsönözni” (Lisbeth, Navarrai Margit).

A börtönéből bíróság elé vezetett Szervét Mihály tíz évvel öregebbnek lát