Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: Irodalmi szövegek nyelvészeti és fordítási kérdései
KÖNYVRŐL KÖNYVRE A fentebb említett alapvetés az első fejezet (Szövegszemantikai tanulmányok) részét képezi, amely a fordítói tevékenységgel, az ekvivalencia-elmé- letekkel, majd a kontrasztív szemantika és kontrasztív fordításstilisztika átültetésének a kérdéseivel bővül. Témájával a kulturológia területére lép, amikor Csehov orosz és magyar szempontú (újra)értékelését is ismerteti, majd Kosztolányi Dezső Három nővér- és Tóth Árpád Cseresznyéskert-fordítását taglalja, hogy mindkettő nyelvészeti, irodalmi, műfordítói élménye legyen az olvasónak. Noha a nyugatos költőink nem eredetiből, hanem a német nyelv közvetítésével fordították Csehovot, s a megfelelők keresésében ragaszkodtak sajátos fordítói elveikhez (vagyis észrevehetően érvényre juttatták saját poétikai stílusukat is), két évtizeddel az eredeti műfordítások megjelenése után is kiválóan közelítették meg, illetve hozták olvasóközeibe a nagy orosz drámaírót. A mai magyar Csehov-fordítások, esetünkben Spiró Györgyé, más jellemzőket mutatnak. A drámaíró-műfordító a mai magyar színházi nézők elvárásait is érvényesíti fordítói megoldásaiban, azon túl az „informatív szűkszavúságot” s „a nyelvi jelek dísztelenségét” is respektálja. Mindez részben beazonosítja Spiró drámaírói stílusát, részben korunk expresszív társalgási stílusához közelíti a dráma dialógusait, replikáit. Nemcsak a nyelvészeknek, a fordítóknak, hanem az irodalmároknak is tudományos csemege az eltérő szempontú/sílusú fordításszövegek összevetése. A könyv második fejezete, a „Csehov drámák kontrasztív fordításstilisztikai vizsgálata” címmel, a fordítói gondolkodás viszonylataiban kutatja és magyarázza a csehovi dramaturgia jellemző jegyeit. Az öt Csehov-dráma szövegének egybevetéséről van szó, időben nagyon eltérő fordítások alapján. A csaknem száz évbe sűrűsödött stílustörténeti váltások, azonkívül a fordítók egyénisége /stílusa határozott nyomot hagyott a fordítói munkák „üzenetében”. Gábor Andor és Elbert János műfordítói stílusát az Ivanov-dráma kapcsán, Háy Gyula és Makai Imre metódusát a Sirály és a Ványa bácsi fordítása alapján veti össze a szerző. A Három nővér 1900-ben jelent meg, rá egy évre bemutatta a moszkvai Művész Színház, magyarországi ősbemutatója 1922-ben a Vígszínházban Kosztolányi-fordítás alapján valósult meg, majd 1954-ben Háy Gyula megoldását vitték színre. A Cseresznyéskertet Tóth Árpád fordításában elemzi a tanulmány, merthogy a magyar Csehov-kötetekben — más-más kiadónál — ez jelent meg. A gondosan összegyűjtött irodalmi-műfordítói anyag gazdag konklúzióra, részletező összegezésre/értékelésre adott lehetőséget a szerzőnek, aki azt a harmadik fejezetben „Összegező értékelés a fordításelméletek tükrében” címmel következetesen, logikusan elrendezve meg is teszi. Fontos summázásá- ra kerül sor a nyelvi megformáltság, a nyelvi jelek információértéke, a szövegmodalitás és a szövegszerkezet nyelvi alakzatai, Csehov drámáinak fordítói problémái, Csehov nyelve a magyar színpadokon témájú alfejezetek- ben. A három fejezetet a kitekintés, összegezés és egyebek között bőséges irodalomjegyzék zárja. Csehov alkotói nagyságát több monográfia és életrajz méltatja, alkotói alapelveit, dramaturgiai megoldásait, egyszerűségében nagyszerű, sajátos nyelvi stílusát bárki érzékelheti könyvben és színpadon. Kevésbé szokványos
