Irodalmi Szemle, 2003
2003/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Kelemen Patrícia: Kanadai halabalu (rendhagyó útinapló)
Kelemen Patrícia lenteíte. Utóbb kiderült, a megmaradt őslakosság jelenlegi földje egyáltalán nem olyan értéktelen, mint ahogyan gondolták. Sőt! Kanada igazi tartalékai ott rejteznek, de az indiánoknak nincs elegendő tőkéjük a beruházásokra, értékeik föltárására, hasznosítására. (A Hydro Québec a Mic-mac indiánok területén bagóért bérel egy folyószakaszt, hatalmas vízlépcsőt épített rajta, és a termelt áramot tetemes haszonnal adja el az Egyesült Államoknak, melyből a rezervátum tulajdonosai, egy centet nem látnak.) Mark Twain Montrealban jártakor megjegyezte: „A városban bárhol követ hajítanék el, az feltétlenül betörne egy templomablakot. ” Kanadában a hatvanas évekig az egyházak elképzelhetetlen befolyása volt az állam irányításában. Politika, oktatás, árvák nevelése teljesen a kezükben volt. Egyáltalán nem kellett ahhoz indiánnak lenni, hogy valaki áldozat legyen. Idős, testileg-lelkileg megnyomorított emberek; árvák, indiánok, fehérek, inuitok ma mernek csak megszólalni. Vallani - vádolni! A sajtóban egyre többször olvashatni egyház és állam elleni perekről, melyeket a (nem is olyan koros) sértettek indítanak egyénileg vagy csoportosan. A huszadik század közepéig itt uralkodó állapotokról elég legyen annyi; a tanintézetekben hatvanban még verési naplót (!) vezettek. A század derekáig asszony kizárólag férje jogán nyithatott bankszámlát, sajátján nem. Québecben 1966-ban száz dollárra büntethették azt a nőt, aki nem viselt „megfelelő hosszúságú” szoknyát. (Combocskáikat a gyermekek sem mutogathatták. 1958 nyarán, amikor férjem szüleivel s két húgával hajón megérkezett Montrealba, mindhárom gyerek shortnad- rágot viselt. Már a kikötőben figyelmeztették őket: „Ilyet itt nem hordhatnak! ” Férjemtől származik a „verési napló”-ra vonatkozó értesülés is. Az állami iskolába ahova beíratták, három ujj széles, ujjnyi vastag, rövid, speciálisan erre a célra készült gumiszíjjal büntették a gyerekeket. Az ütések számát füzetbe jegyezték föl.) Tavernába - kocsmába - nő a lábát be nem tehette még ’76-ban, a montreali olimpia idejekor sem! A begyöpösödött törvényt 1979-ben föloldották ugyan, de a meglévő italmérésekre bízták, élnek-é a rendelet adta új lehetőséggel, vagy továbbra is kirekesztik a nőket? - Viszont új tavernát már csak „mindkét nem” részére lehetett nyitni. A módosítás mégsem kedvezett a kocsmák létének. Míg a hetvenes években 700, addig az ezredfordulóra mindössze 70 bejegyzett taverna működött Montrealban. A metropolis leghíresebb ivója a Lachine Canal menti „MAGNAN’s Tavern”. Ez a montreali „Sipos,” ahova minden külföldit kötelezően elcipelnek. Arról is nevezetes, 1988-ban utolsónak nyitotta meg ajtaját nők előtt.
