Irodalmi Szemle, 2003

2003/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A gondolat is olyan mint a madár, seregben szárnyal szépen...” Szőke József születésnapjára

Beszélgetés Szőke Józseffel 75. születésnapja alkalmából

Maradt tehát az egyetlen megoldás, a szegények iskolája, az érsekújvári Szent Imre Polgári Iskola. Ebből az iskolából viszont csupán az egyetlen továbbtanulási lehetőség, a kereskedelmi iskola volt, ami érettségivel végződött.

Az érsekújvári tanulóévek és a háború évei egy külön beszélgetést igényelnének, s ezért ezeket most nem is érintem. Csupán megemlítem, hogy Turczel Lajos a visszaemlékezéseiben sok mindent megírt e fontos diákvárosunkról, de hát az ő útja a híres Pázmány Péter gimnáziumon keresztül vezetett. Volt azonban a város iskolavilágának egy szegényebb vonulata is, amely Kassák Lajost adta irodalmunknak, képzőművészetünknek. Az én iskolám ebbe a szegényebb vonulatba tartozott.

Nem foglalkozom részletesen a budapesti évekkel sem (1945-1950), melyek meghatározóivá váltak életemnek, felnőtté válásomnak. Itt már csakis magamra számíthattam, s arra az erkölcsi tartásra, szorgalomra, amelyet otthonról magammal hoztam. Budapesten ugyanis se rokonom, se ismerősöm nem élt. Valójában a- zon a szörnyű 1945-ös kemény télen, amikor az egész romokban heverő főváros fázott és éhezett, döbbentem rá, mit jelent megalázottan magyarnak lenni. A vesztes háború után, amikor Magyarország nem is létezett, amikor Budapesten a forgalmat is géppisztolyos orosz katonák irányították (1948-ig), érlelődött meg bennem végleg az elhatározás, hogy nekem tanulnom kell, és most már nem csupán maga- mért, hanem az otthoniakért, s azért a sok nyomorult emberért is, akiket a Józsefváros poklában magam körül láttam.

De hát mit tudtam én akkor a világról? Semmit. Illetve jóformán semmit. A nagyvárosi nyomorúság, amely körülvett, semmiben sem hasonlított ahhoz a móriczi hétkrajcáros szegénységhez, amely odahaza körülvett. De nem hasonlított Krúdy Józsefvárosa sem. Ebben a pokolban a dzsungel törvényei uralkodtak, s az ember az ember farkasává vált.

Csoda, hogy kiszabadultam. Viszont aki átlábolt rajta, egész életére szóló tapasztalatokat szerezhetett, s többé el nem tévedt a nagyvárosok emberveszejtő dzsungelében.

Szerencsémre mindig mindenütt akadtak segítő kezek és hozzám hasonló jó pajtások is, akik sohasem hagytak magamra. Itt is rátaláltam ezekre.

1946 nyarán a mentőövet a népi kollégiumi mozgalom nyújtotta felém, melyet a Györffy-kollégisták ötöltek ki a hozzám hasonló, nagyszámú, tanulni vágyó szegény ifjak, lányok megsegítésére. Jelszavukat Illyés Gyula fogalmazta meg: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sej, ma nem azzal kellene: honnan jössz - azzal ecsém: hová mész!”

Kevesen tudják, hogy a később oly híressé vált indulónk szövege is Illyés- költemény. Első négy sorát most csupán azért idézem, hogy a tájékozatlanoknak ne kelljen magyaráznom, miféle közösség tagjai közé kerültem:

Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják,

Sej, az van arra írva; Éljen a szabadság!

Sej, szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok,