Irodalmi Szemle, 2003

2003/10 - Dušan Mitana: Tű (novella)

Tű

ménytelenség érzése. Ellenkezőleg, mindig valahogyan tökéletesnek éreztem magam — nem volt belőle kiút. Tehát a kíváncsiság, a tökély utáni vágy és a merészség. A félelemmel teli merészség. A merész ember tud a szakadékról, fél tőle, de halad felé — meg akarja vizsgálni, és át akarja hidalni. Talán ebben a kíváncsiság a legnagyobb. A kíváncsiság megszállottsága a legnagyobb, ha az elkapja az embert, leugrik a tetőről, hogy meggyőződjön arról, nem tud-e repülni.

Ismerek egy esetet:

Nagyapám, a te dédapád, kőműves volt. Saját kezével építette fel a házunkat, szeretettel, az alapoktól a tetőig, hogy legyen honnan leesnie. „ Úgy repült, mint egy öreg madár megbénult szárnyakkal, ” mondta anyám, mikor betakarta nagyapámat. Azóta gyakran álmodom, hogy repülök, és néha az a benyomásom, hogy az ember nem a majomtól származik, hanem a madártól. Gondolod, hogy csak úgy leesett arról a tetőről? Ugyan! Leugrott, hogy megállapítsa, nem nőnek-e szárnyai. Igen, fiam, a dédapád nagyon kíváncsi volt, ezt tőle örököltük.

Apám, a te nagyapád, szabó volt. Úgy varrta a ruhákat, ahogy a verset írja az ember — eksztázisban. Minden tűszúrásba beleadta egész szívét, minden öltés felett hosszan gondolkodott, mint a költő, aki keresi az egyetlen megfelelő szót; nagyon keveset keresett, de a ruhák, melyeket varrott, tökéletesek voltak. Mikor hatvanéves volt, ráült egy tűre. Örökre megjegyeztem a szavakat, melyekkel Kristofik doktor, apám csodál ója és kuncsaftja, meghatározta a halál okát: „A szíve át- szúródása következtében hunyt el a fenekébe szúródott tű által, mely a vérkeringésébe került, és a vérrel együtt a szívébe vándorolt.,, Kristofik doktor írta ezeket a szavakat, és értetlenül csóválta a fejét. Én ezt akkor igazságtalan gúnynak tartottam, rosszindulatú iróniának. En sem tudtam még akkor, hogy ez természetes volt, nem tudtam, hogy apám fenekét és a tűt családunk ősrégi törvényei irányították. Igen, fiam, a férfiak a mi családunkban mindig abban haltak meg, amit a legjobban szerettek.

Érzem, hogy a tű, amely mindenkinek a fenekébe szúródik mindjárt a születésekor, közeledik a szívemhez. Lehet, hogy ezért írok neked. Nem akarok meghalni, de mit lehet tenni, a tű, az tű.

Valójában egészen hétköznapi dolgokról akartam írni neked. Lehet, hogy minden előző szavam csak olyan fecsegés volt, mert félek, hogyan fogadod azokat, melyek következnek. Teljesen gyakorlati dologról van szó, és ha lehet, úgy is állj hozzá, próbáld az erkölcsi elmélkedéseket félretenni. Ezek alatt az évek alatt megtakarítottam neked némi pénzt, melyet most átutaltam a te nevedre a pozsonyi bankba. Jogi szempontból minden rendben van, csak attól tartok, hogy felforr a véred, és elutasítod. Értem az érzéseidet, de próbáltam megmagyarázni, miért tettem így, ahogy említettem ennek a hozzád írt első és utolsó levélnek előző részében. Ha ezt a pénzt nem fogadod el, elintézem, hogy azok az emberek kapják meg, akik felneveltek.

Sötétben, porban és forróságban szenet fejteni — ez a sorsod, ha komolyan