Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: A jelenlét többértelműsége a drámában

A jelenlét többértelműsége a drámában

A következő képben, ahogy eddig is, többször a cselekmény, illetve eseménysor egymásutánjának függvényében vált az idősík. Sztellának van jelenése, aki elmondja látomását: „...Az év: 1945. A hónap: augusztus. A dátum: hatodika. E nap estéjén a Marianna szigetcsoporthoz tartozó Tinian repülőtérről kettő óra huszonkettő perckor felszáll egy repülőraj... A halálos hajnal összesűrüsödik a város körül, mintha egy óriási kéz ökölbe szorította volna. A ködből, füstből, lángtengerből kiemelkedik egy atombomba gombafelhője ...Fordulhatok jobbra vagy balra, mindenütt halál, halál, halál... Ez lesz a vége a háborúnak.” (336-337.) Vége a belső sugallatnak, Sztella már egy újabb jelenléti állapotában természetes hangon szólítja fel Marosi századost, hogy tagadja meg a parancsot, ne bántson senkit, és tartson velük, mert győzni fognak. Ő azonban Sztellát durván elutasítva a Mester felé fordul, és követeli Hódosi ezredes kiadatását. Még a nevét sem hallottam, védekezik a Mester, s a nézőtérre mutat, talán éppen ott ül. Marosi hajthatatlan, felsorakoztatja pontos információit, miszerint Hódosit egy Barabás Adám nevű tartalékos hadnagy kiszöktette a Honvédkórházból, előbb az anyja lakásán rejtette el, majd amikor a nyomára bukkantak, a cirkuszba vitte. Marosi rácéloz a Mesterre és továbbra is erőszakolja, hogy kerítse elő Hódosit.

Újabb színváltást jelez a zenei betét, s újabb mutatvány következik, amelyben a Mester szavai váratlan fordulatot teremtenek: „Százados úr, én önt letartóztatom... És ha nem hagyja abba a fegyverrel való ostoba fenyegetőzést, hadbíróság elé állítom.” (339.) Marosi elképed a szavak hallatán s a hangtalanul belépő négy katonán, akik csak a Mester intésére hagyják el a teret. Marosi megrökönyödve hallgatja a magyarázatot, miszerint a Mester-duó tagjai, a Mester és Sztella a legfelső vezető védnöksége alatt állnak. A színt felváltó mutatvány Marosi karakteréről nyújt egyfajta retrográd pszichológiai magyarázatot: ugyanis ő egy másik térben egy komplexusos kisfiú vagy ha úgy tetszik, Adolf Hitler Sztellának (az anyjának) ölébe fúrja a fejét, és dől belőle a panasz arról, hogy őt mindenki kineveti. Ez a kép Marosiban döbbenetet vált ki, a Mester vigasztalja őt, és szófogadásra inti: ne keresse többé Hódosit, és felejtse el a Barabás nevet.

Az eddig felsorakoztatott képek voltaképpen múltat és jelent egyaránt bemutatnak s a feszültség gradációját és jelentik. Ennek folytatását szolgálják a további jelenetek is, amelyek az első rész kulminációjához vezetnek és egyre közelebb visznek a főhőst, Barabást érintő eseményekhez. A Mester úgy mutatja be a következő mutatványt, mint az akaraterő csodáját: „Én ugyanis nemcsak a porondon szereplő kedves vendégeimet, hanem önöket mind, a nézőtéren ülő nagybecsü publikumot fogom akaraterőm bűvkörébe vonni.” (345.) „Csak ne drukkoljanak. Mindenki az marad, aki, neve, lakcíme nem változik, a dátum a mai, 1949. szeptember 22., mi pedig itt ülünk a Fővárosi Nagycirkusz nézőterén, ahol - remélem -jól szórakoznak. Hiszen már elmúlt a háború. Béke van. Nem dörögnek az ágyúk, elhallgattak a légi szirénák, de szép fővárosunk romba dőlt, a hidak fölrobbantva, mert ássák ki a tömegsírokból halottainkat, hogy mielőtt végleg eltemetik őket, a