Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: A jelenlét többértelműsége a drámában
L. Erdélyi Margit zonosíthassuk az elhunytakat ... Micsoda szomorú vég! De hogy jutottunk ide? Kérem, ne mozduljanak. Hunyják le a szemüket ... Jelentkezzék, aki úgy érzi, hogy mindig és mindenben megállta a helyét, azt mondta, amit kellett, és azt tette, amit leghelyesebb volt tennie.” (346.) A publikum pusztán csöndes morajlással reagál a felhívásra. Amikor viszont a hibák és vétségek lelkiismereti tisztázásáról van szó, a tömegpszichózis nyomása alatt és őszinteségi rohamukban Én! Én! Én! felkiáltásokkal vállalják a Mester által felsorakoztatott bűnösöket, s vele a törvény szigorát, amely a bűnösöket megbünteti, az ártatlanokat pedig felmenti. Littkéné váratlan felzokogása tesz kérdőjelet a mondat után, s miután kiderül, hogy fiát, a meggyőződéses kommunistát ártatlanul bebörtönözték 1949-ben, a Mester kérdései nyomán kezd felgöngyölőd- ni a háttérinformációk sokasága. Barabás is bevallja, hogy Littke a barátja s az ösz- szekötője volt az ellenállásban, de furcsa lelkiállapota, főleg időzavara, ellentmondásos helyzetbe hozza őt. Újra lepergeti a Hódosival s Littkével történteket, az e- gyütt átélt eseményeket. Ezt az emléksort „zavarja meg” a dramaturgia azokkal az epizódbejátszásokkal, amikor Marosi mint üzenetvivő és/vagy provokátor s vele egy időben a párizsi képek jelennek meg a drámai térben. Littke László üzenete Barabás szemében provokációnak tűnik, ezért feljelentést tesz, s ezzel elárulja a legjobb barátját. Az első rész végén a szcenika pillanatokon belül bírósági teremre vált, Barabás „kezébe nyomják” az ellene készült vádiratot, s a szereplők akaratlanul és automatikusan egy tárgyalás résztvevői és szemtanúi lesznek. A dráma második részében javarészt a bírósági jelenet pro és kontra helyzeteinek replikái szövegeződnek meg. Az időtényező mintha a jelen idő valóságát asszociálná, mégis helyenként vált a sík, és a múltból vett argumentumok egyben optikailag/dramaturgiai lag is megelevenednek a cselekmény során. így Örkény logikai rendezése összeáll egy eszmetengellyé, amely a múlt és a jelen, a történelem és az a- dott kor valóságának tanulságait összegezi, amely „ténysorozat” egyben körvonalazza Barabás Adám drámabeli személyiségjegyeit, jelenlétváltásait, s az olykor szinte szkizofrén állapotait. „Ki hív? Kit hívnak? Menjek, ne menjek? Hol a helyem? Itt vagy ott? Mintha minden forogna körülöttem, úgy összezavartatok. (429.) (...) Hogy bele ne haljak, te segíts rajtam, te mindent összemosó, mindent meggyógyító, agyamat elsötétítő őrület!” (431.) A történelmi események, az interperszonális viszonyulások s a kiemelt individuális vallomások függvényében állnak össze a főhős és a többi alak életének világosabb „kontúrjai”. Mindezek vonzatában összefonódik a történelmi/nemzeti tragédia az emberi, egyéni tragédiával/tragédiákkal, melyeknek alapja az élet-halál kérdésére visszavezethető döntéshelyzetek és tények megélése: „Tudja meg végre, kiké lett az ország! Hatalmaskodóké, hallgatódzóké, besúgóké, névtelen feljelentőké, az ártatlanokat börtönbe juttatóké. Az egész ország rettegésben él... Az arcomból álarc lett. (...) nézem a csillagos eget. Boldog voltam, mert a csillagok nem jelentenek föl senkit.” (343.) - szakad ki Novotniból a vallomás s egyben az intés a tisztánlátásra és a magabiztos józan cselekedetre.
