Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Pomogáts Béla: Három nagy példa - Ady, Kodály, Illyés (előadás)
Pomogáts Béla 1. A kérdés nem a jó viszony fejlesztése, hanem az egyre rosszabbodó viszony megállítása vagy legalább lassítása. - 2. Hogy e »javítás« kire milyen tennivalót ró? Tennivalója nyilván csak annak lehet, akinek módja van rá. - 3. Mi har- minc-egynéhány éve semmit nem cselekedhetünk abban, ami odaát folyik. Legfeljebb szellemileg. - 4. Ez kettős: a világ elé tárni a helyzetet, és ránevelni népünket, hogy európaiságával legyen példakép és szétsugárzó remény. - 5. S a jobbakat odaát mivel vigasztalni? Hogy az esetleges helyzetcsere során a mi néptömegeink ne olyanféle sugárzást kapjanak, mint az övék. - 6. Hogy végre lezárjuk a múltat. Ami a könyv szerint még ma is röstellendő jelen. Városok sorában, melyek valaha a magyar műveltség röptető fészkei voltak, maga a magyar köznyelv, az egyszerű néptömegeknek eszmecserélő eszköze olyan zugokba szorult, aminőkről csak lírai ízelítő annak a nagymamának és unokának a fölemlítése. E sorok íróját azonban nemcsak a lírai húr vonzza. Pendített hangot már a zsarnokság tüneteiről. A zsarnokság egyetlen formáját sem tartja pusztítóbbnak, s egyben nevetségesebbnek, mint az albérletben űzött zsarnokságot, a minikirálykodást, a fedezék alatti hősködést. Az annyira esedékes szóértés: seb- és agytisztálkodás helyett.” Kodály és Illyés, miközben számot vetettek a felvidéki magyarok nehéz tapasztalataival és veszélyeztetett helyzetével, mindig szót emeltek a magyar-szlovák megbékélés és együttműködés ügye mellett is. Méghozzá annak a hagyományos (mondhatnám, Kossuth Lajos eszméire és stratégiai elképzeléseire visszavezethető) gondolatnak a jegyében, amely a Kárpát-medencében és szélesebb körben a közép-európai régióban történelmileg együttélő nemzetek, így a magyarok és a szlovákok sorsközösségének és összefogásának a tapasztalataira, illetve parancsoló szükségszerűségére építette a közép-európai konszolidációt, legalábbis ennek terveit. Kodály és Illyés, akkor is, midőn felhívták a figyelmet a felvidéki magyarság súlyos kisebbségi tapasztalataira, akkor is bíztak abban, hogy a magyarok és a szlovákok kölcsönös megbékélésének és együttműködésének tulajdonképpen nincs történelmi alternatívája. Több mint érdekes, hogy ennek a történelmi sorsközösségnek a legfőbb példájaként mindketten egy-egy költőre, méghozzá a nemzeti Pantheon magaslatán elhelyezkedő költőre hívták fel a figyelmet. Egy magyarra, tudniillik Petőfi Sándorra, akinek ereiben szlovák, és egy szlovákra, mégpedig Pavel Országh- Hviezdoslavra, akinek ereiben magyar vér folyt - abban a meggyőződésben, miszerint ez a két költő is a magyar-szlovák sorsközösség, megbékélés és összefogás parancsoló szükségességét igazolja. Kodály minderről, imént idézett jegyzeteiben a következőképpen nyilatkozott: „Magyar nevű tótok, tót nevű magyarok. A tótok legnagyobb költőjének neve Országh. A magyarok legnagyobb költőjének neve Petrovics. Kár, hogy Petőfire álcázta, Országh meg Hviezdoslavra a kor divatja: e- redeti neve minden időkre hirdetné, hogy ilyen csoda lehetséges.” Illyés Gyula ezzel mindenképpen egybehangzó módon figyelmeztetett (ugyancsak a Janics-könyv- höz írott bevezetőjében) a két nemzet kultúrájának rokonságára, Petőfi és
