Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Pomogáts Béla: Három nagy példa - Ady, Kodály, Illyés (előadás)
Három nagy példa - Ady, Kodály, Illyés lehet fönnmaradásának egyetlen alapja. Ezt tudatosítani, a nemzet minden tagjában állandóan ébren tartani: ez az egyetlen nemzetfenntartó politika. Lelki kohézió az ország részei közt.” Végül: Illyés Gyula. Közismert dolog, hogy Illyés mindig milyen következetes bátorsággal és józansággal állott a kisebbségi létbe kényszerített magyarok e- gyéni és közösségi jogai mellett. Hosszú időn keresztül: a hatvanas és hetvenes é- vekben szinte ő volt az egyedüli, aki szóvá tette a kisebbségi magyar közösségek jogsérelmeit és fennen hangoztatta azokat az emberi jogokat, amelyeket papíron szinte minden nemzetközi szervezet és a legtöbb állam is elismert, és az úgynevezett „szocialista” nemzetiségi doktrína is rögzített, csak éppen nem ültetett át a gyakorlatba, sem Csehszlovákiában, sem Romániában és persze a legkevésbé magában a Szovjetunióban. Illyésnek ez a bátor kiállása akkor nem talált kedvező visszhangra a hatalom részéről, sőt az a békésebb „diplomáciai” viszony, amely őt a budapesti kommunista kormányzat olyan prominenseihez, mint Aczél Györgyhöz fűzte, éppen ennek a bátor véleménynyilvánításnak a következtében romlott meg. Nos, Illyés, miként ezt (a nemzetközi sajtóban is) nagy visszhangot kiváltott 1978-as (a Magyar Nemzet című lapban megjelent) Válasz Herdernek és Adynak című írása tanúsítja, pontosan és a mindenképpen szükséges kritikai nézőpontból mérte fel az erdélyi (romániai) magyarság igen mostoha helyzetét, de természetesen volt szava a szlovákiai magyarok ellen irányuló erőszakos asszimilációs politikáról is. 1978-ban Illyés igen tartalmas bevezetőt írt Janics Kálmáné hontalanság évei című könyvéhez, amely Fábry Zoltán 1945-ben keltezett emlékezetes publicisztikai munkája: A vádlott megszólal után első alkalommal beszélt a nyilvánosság előtt (igaz, ezt a nyilvánosságot a nyugati magyar emigráció teremtette meg?) a szlovákiai magyarság nemzeti sérelmeiről. Ebben a bevezetőben - saját felvidéki tapasztalatainak rögzítése és Janics Kálmán megállapításainak helyeslése után - a következőket jelentette ki: „A kép, amit a jövő mutat: homályos. A múlt tanulsága azonban egy-két igazságot kemény vonalakkal ábrázol. Ha egy »többségi« ország képtelen arra, hogy »kisebbségeit« úgy kezelje, mint a többi állampolgárt: méltatlan arra, hogy azok sorsát irányítsa. Azok megvédésével magának az oly bajosan civilizálódó emberiségnek kell védekeznie az oly könnyen megújuló barbárság ellen. A barbárság ragálytünetei sehol nem ütköznek ki riasztóbban, mint a gyengébbek - a védtelenebbek - iránti viselkedésben.” A bevezetőben a magyar-szlovák viszony helyzetével és jövőbeli alakulásával is számot vetett, és valóban európai színvonalú értelmezését adta ennek a viszonynak, illetve a jövendő feladatainak. Az imént idézett előszóban olvashatók a következők: „E sorok írásának napjaiban kerültem ismét abba a nem szeretem helyzetbe, hogy a magyar anyanyelvűk miatt súlyos megkülönböztetést szenvedő népmilliók jövőjéről nem magyarok számára kellett (a lelkiismeret kényszerével) válaszolnom. Ezúttal épp a szlovák-magyar viszony jó fejlesztéséről kaptam pontokba foglalt kérdéseket. A nem rövid interjú csontváza ez volt, pontok szerint:
