Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Pomogáts Béla: Három nagy példa - Ady, Kodály, Illyés (előadás)
Pomogáts Béla hez, akár a régi magyar zenekultúrához. Munkásságának kétségkívül nagy érdeme, hogy ezt az eredeti magyar zenekultúrát: a magyarság zenei anyanyelvét ő szólaltatta meg a leginkább hitelesen és eredményesen a nagyvilág nyilvánossága előtt, miközben a hazai (a magyarországi és a Kárpát-medencei) zenekultúra és zenepedagógia egyik legnagyobb hatású alakjaként ért el maradandó eredményeket. Kiváló zeneszerzőnk és zenetudósunk mindig öntudatosan beszélt életének felvidéki (galántai) élményeiről és indíttatásairól, mint tudjuk, munkásságában is nagy szerepet adott a felvidéki magyar népzene hagyományainak. Történelem- szemléletében, a magyar történelemről kialakított felfogásában is fontos szerepet töltött be a Felvidék magyar kultúrája. Van egy személyes hangú írása (a Vargyas Lajos által 1989-ben közre adott Közélet, vallomások, zeneélet című kötetben, a hátrahagyott írások és feljegyzések első gyűjteményében jelent meg), amely ezt a címet viseli: Miért vesztettük el a Felvidéket? Ebben Kodály azt fejtegeti, hogy a történelmi veszteség egyik oka abban áll, hogy a magyar közvélemény nem ismerte fel a felvidéki magyarság veszélyeztetettségét (mint az előbb láttuk, az erdélyi magyarságról szólván Ady Endre is erről beszélt!), és lélekben, lelki szolidaritásban nem állott e magyarság mellé. Ebben a feljegyzésben olvasom a következőket: „Lelki kapcsolat hiánya. Szálljunk magunkba. Városok: még hagyján. Hány. Bár nem mernék statisztikát csinálni, pestiek hányan voltak Kassa, Késmárk, még hagyján: a Tátra útja. De ki volt Rozsnyón, Nyitrán, ki látta a barokk építészet remekét, Nagyszombatot, még mielőtt elcsúfították? De ki volt falvakon? Ha véletlenül nem lakott ott rokona? Kinek nem mindegy, hogy a barsi Mohi, a magyarság északi határfaluja, gyümölcsös, paradicsomi völgyével, derűs, barátságos lakóival hozzánk tartozik-e vagy sem? Új nevelés kell: nép- és országismeret, de nem könyvből, hanem szemléletből. Diákvándorlás: országot csak gyalog lehet megismerni. (...) Az ország csak akkor a miénk, ha ismerjük., Ha lábunk érintette minden vidékén a földet, ha beszéltünk minden vidék lakóival, tudjuk, miben gazdag, miben hiányos, mi az erénye, hibája. De ha kívánatos ez az ország- és népismeret minden magyarnak: aki az ország sorsának irányításában bármily kis mértékben résztvesz: arra elengedhetetlen kötelesség.” Ezeknek a tapasztalatoknak a nyomán fogalmazta meg Kodály Zoltán azt az igazságot, amelyet ma is érdemes számon tartania és megszívlelnie mindazoknak, akik szolidaritást tanúsítanak a kisebbségi sorsba taszított magyar nemzeti közösségek iránt, és felelősséget éreznek a magyarság fennmaradásáért. Az előbb idézett jegyzetet idézem tovább: „Jegyezzük meg ezt a leckét. Magyarország csak úgy maradhat fönn, ha minden egyes magyar lélekben határőr, s ha egymással megbonthatatlan kapcsolatot tart fenn, tudja egymást; a legészakibb őr megérzi a legdélibb minden mozdulatát.” Majd mindehhez még a következőket fűzte hozzá: „A magyarság már Szent István óta nem faji szervezet. Magasrendűbb annál. Ezért nem elég szervezetét homályos faji ösztönökre építeni. Célja, létjoga, küldetése tudata
