Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Végh Péter: Éjféli Capriccio, Láthatatlan jelenlét (A túlélő naplója) (novella)
Végh Péter Láthatatlan jelenlét (A túlélő naplója) Harmos Károlyné emlékére 1 Azon a téli napon, anyám halálának az évfordulóján, az öreg gyár füstje lepte be a várost. A házak, az utcák, a terek füst- és gőzfelhőben úsztak. Az öreg gyárban hosszú szünet után újra beindult a termelés. A rakpartot varjak lepték el, fony- nyadt denevérek gubbasztottak a szemközti ház boltívei alatt. Sündisznó, a fekete macskánk, nesztelenül surrant be házunk egyik félig nyitott ablakán. Sündisznónak neveztük, mert mindig borzas volt, mint a sünök és falánk, akár egy disznó. Most is étel után kajtatott, de a tányérja, mint rendesen, üres volt. Én az ablakban álltam és anyámra gondoltam, aki már egy évtizede nem volt köztünk. Bizony, tíz éve! Akkor is ilyen téli nap volt, mikor a nyilasok elvitték. Apa azt hitte, hogy csupán rutinellenőrzésről lesz szó. Anyát, se szó, se beszéd, a befagyott Duna jegén főbe lőtték. Akkor ez ment. A papa azt mondta, hogy a mamán kívül százakat intéztek így el. Azon a reggelen úgy ment el, mintha csak egy rövid sétára indulna.- Drágám! Az ebédet már elkészítettem. A sütőben van. Csak be kell melegíteni. Adj enni a gyereknek, de a cicákról se feledkezz meg! A cicák, akikre anyám célzott, Sündisznó ősei voltak. Olyan körültekintő volt, hogy még róluk se feledkezett meg. Én akkor még csak hétéves voltam. Anyám magára kapta súlyos télikabátját, nyakára tekerte a hosszú, fehér gyapjúsálat, a tükör előtt gyorsan megigazította kontyba kötött haját, s végül feltette kerek kalapját, melynek oldalán aranyló díszek fityegtek. Öltözködés közben egy pillanatra megállt és rám nézett. Épp az ajtóban tébláboltam álmos, elnyűtt arccal. Lehajolt, átölelt, csókot nyomott a homlokomra, s mosolyogva mondta:- Légy jó fiú, amíg távol leszek! Le ne edd a ruhádat!- Jó leszek, mama - ígértem, jókorát ásítva. Minden olyan gyorsan történt. Ha tudtam volna, hogy utoljára látom, menynyi, de mennyi csókot nyomtam volna az arcára, a hajára, a kezére. Az ölébe telepedtem volna, a vállára hajtottam volna a fejem, s nem akartam volna mást tenni, csak vele lenni, csak őt nézni, érezni, amint óvón átölel, magához von. Milyen szép keze volt, Istenem! Vele eltávozott a fény az otthonunkból. Az ég elsötétült, s talán örökre bezárult. Nagy, mérhetetlen szomorúság telepedett ránk. Beette magát a szívünkbe, a lelkűnkbe, az egész életünkbe. A sok igyekezet, lótás-futás, nagytakarítás se segített rajtunk. Apával gyászoltuk őt a magunk módján.
