Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Végh Péter: Éjféli Capriccio, Láthatatlan jelenlét (A túlélő naplója) (novella)
Láthatatlan jelenlét (A túlélő naplója) 2 Anyám halála után pár nappal apa minden rá emlékeztető dolgot, ruhát, cipőt, fésűt, hajtűt, ékszert, csecsebecsét bepakolt a kis szobába, a gardróbba. A szoba ajtaját bezárta, a kulcsot pedig jól elrejtette. Hiába kerestem naphosszat. Később letettem róla, s úgy tettem, mintha az a szoba nem is létezne. így aztán semmim sem maradt utána, csak az emlékeim. Igaz, később, az egyik fiók mélyén találtam egy kallódó fém brosstűt, ami az övé lehetett. Egy összetekert kígyó volt rajta, vörös, zöld és sárga zománccal bevonva. A papa félt, hogy a tű megszúr, ezért azt is elvette tőlem és eldugta. Évekig anyám nővére, Teréz néni törődött velem. Én egyszerűen csak Trézinek becéztem. Ő szerencsénkre valahogy megúszta. Én nem nagyon szerettem, mert kövérkés volt és kissé bőbeszédű. Semmi sem volt benne anyám törékeny, kecses alakjából, érzékeny lelkületéből. Apám a munkájának élt, meg persze értem, mert tudom, hogy a történtek ellenére nagyon szeretett. Banktisztviselő volt. Számokkal, pénzügyietekkel volt tele a feje. A megkésett ember benyomását keltette, mert semmit sem végzett el idejében. Ezért sokat kapkodott, idegeskedett. Mindig sok iratot hordott a táskájában. Ezt onnan tudom, hogy párszor megnéztem. Gondoltam, találok majd valamit a- nyáról, amit dédelget, előlem rejteget, de nem került elő se a bross, se más dolog. Máskülönben előtte tilos volt róla beszélni. Apám régi, kálvinista családból származott. Egyetlen bátyja, Zsiga bácsi, lelkész volt egy közeli kisközségben. Apám jelentéktelen külsejével ellentétben ő komoly férfi benyomását keltette. Gyakran pipázgatott. A felesége szerette, ha úgymond „emberszag van a házban”, a dohányfüstöt értve alatta. Zsiga bácsi a jó borocskát se vetette meg, a szíve aranyból volt, a hívei épp ezért nagyon szerették. A bácsinak nagy bánatomra két csúnya lánya volt. Édesapámmal gyakran meglátogattuk őket, de a lányokat, ha csak tehettem, nagy ívben elkerültem.- Pali fiam, nem mennél játszani a lányokkal? - kérdezte egy alkalommal a nagynéném. Mondanom sem kell, kérését szó nélkül hagytam. Akkoriban majd mindig mogorva és zárkózott voltam. A könyvtárszoba sarkában lapítottam és va- kargattam a fülem tövét. Volt ott egy vaskos, bíborvörös könyv, melyre nagy, arany- betűkkel az volt rányomtatva: Az inkvizíció története. Ez a könyv jobban érdekelt. Kelletlenségem láttán a tiszteletesné megjegyezte:- Milyen különös, fura szerzet ez a gyerek. Mi lesz ebből? Aznap apám és Zsiga bácsi boroztak, szivaroztak és elmélyülten beszélgettek a fogadószobában. Úgy éreztem, elérkezett a kedvező pillanat. Felálltam, s látszólag céltalanul ténferegtem a könyvszekrények körül, majd egy gyors mozdulattal leemeltem a vaskos könyvet, a ruhám alá csúsztattam és kiosontam. A toaletten magamra zártam az ajtót. Most végre nyugodtan megnézhetem ezt a könyvet, gondoltam. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, mintha tiltott gyümölcshöz nyúlnék. A fene egye meg! Apa mindent elzár előlem! A szöveget nem olvastam el, később aztán
