Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Útravaló 1958 szeptemberében - Fábry Zoltán: Ideje már bizony
Fábry Zoltán Miért nincs elhatározó, döntő eredményekkel kiálló, önmagát mutató, láttató magyar irodalom Szlovákiában? Miért nem volt, nem lehetett igazi irodalmi folyóirat? Ennek önmagunk elégtelenségén, torzó voltán kívül, úgy gondolom, az örökös mostohagyereksors az oka. Egész életünkben nem ismertük a napos oldalt, a változások hideg, léghuzatos posztjára állítva, épp a meglátás, a megértés melege hiányzott a legjobban. Valahogy mindig a felváltatlan poszton állók szerepe jutott ki nekünk. Félvállról kezelt adalék, elfelejtett függelék voltunk és lettünk, ha úgy tetszik: tehertétel. Mindkét oldalon - határon innen és határon túl - számadásokba és közönybe kalkuláltán: leírt vagyontétel. Az egyszer cinikusan intonált Morituri te salutant pózos hangvétele nem is volt olyan véletlen elírás... E napokban a párizsi kultúrvédelmi kongresszus jegyzőkönyveit lapoztam. 1938-ban ezen a fórumon Louis Aragon mindennél jellemzőbb és megvilágított szimptómaként üdvözli azt a tényt, hogy „mi itt körünkben üdvözölhetjük Csehszlovákiának, ennek a bátor demokráciának minden nemzetiségét: a cseh Nezvalt, a szlovák Ponicant, a német Egon Ervin Kischt és a magyar Forbáthot... Ez a példa Európa azon pontján, melyre a külső brutalitás a legjobban nehezedik, nagy reménnyel tölt el minket a kultúra jövőjét illetően”. A kultúra jövőjéről volt és van szó ma is. Micsoda szuggesztív képet idéz fel Aragon gesztusa?! És micsoda nosztalgiát! Előttünk a szembeszökő, mindenkinek feltűnő, lényeget és valót e- gyenlítő tegnapi nagy példa. Tudom az ellenvetést: hisz ma messzebb vagyunk! A cseh, szlovák és magyar írók egy közös írószövetség egyforma jogú tagjai. De ez csak külső egyezés, melyből hiányzik a legfontosabb: a belső kohézió: az egymás tényleges tudata. Ha pedig az adekvát tükrözés mégis megvan, akkor ez egyoldalúan inkább a mi részünk plusszá. Régen nem voltak írószövetségek, de megvolt a baloldali írók benső kapcsolata. A Sarló Prágában és Brnóban vitatkozott, Olbracht tudta, hogy létezem, Fucík tudta, hogy a magyar kisebbséggel baj van: létünket, problémánkat megforgatta a fejében, és amikor úgy adódott, a legalkalmasabb helyen és időben - a Sarló kongresszusán - vállalta azt a maga legsajátabb ü- gyévé. Felváltatlanul, meglátatlanul állunk őrhelyünkön és mégis hűséggel, mert a vox humana, a szocializmus mondanivalójának köteleztük el magunkat. De ki tud rólunk ily értelemben és ily viszonylatban? Ki tud nyugtázót, tehát lényegeset mondani a szlovákiai magyar irodalom egészéről, mondjuk - Prágában? Hol foglalkozik vele valaki olyan látón és láttatón, mint ahogy mi közvetítjük a cseh és szlovák irodalom egészét a magyarok felé?! Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk” (Győry Dezső) A költő tegnapi igaza ma is a mi legvállaltabb igazunk. De a közvetítő szerep egyoldalú mindenképpen. És ezt a nyomasztó érzést nem lehet külső egyenlí